Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)

1985 / 3. szám - Farkasfalvy Dénes: Szentségi bűnbocsánat a János evangéliumban (Jn 20,22-23)

E versek szentségi magyarázata mögött meglehetős mennyiségű vitaanyag rejlik, jórészt a tridenti zsinatot követő időkből. A zsinat ugyanis kifejezetten ezt a szöveget idézi, amikor a bűnbánat szentségének krisztusi alapítását állítja: „az Úr a bűnbánat szentségét főképp (praecipue) akkor alapította, amikor feltámadása után rálehelt a tanítványokra és így szólt: .Vegyétek a Szentlelke! . . Majd a szöveg hozzáfűzi, hogy ezt a szöveget az egyház mindenkor a kereszt- ség után elkövetett bűnök megbocsátására vonatkoztatta: „ad reconciliandos fideles post bap- tismum lapsos" (DS 1670). Nem kívánunk itt a tridenti dekrétum részletes magyarázatával foglalkozni. Mégis néhány tény leszögezése a jánosi szöveg értelmezésével kapcsolatban fontos:

— a) A zsinat Jn 18,33—40) „autentikus", azaz tanító tekintélye alapozott magyarázatát adta. — b) Ez a magyarázat azonban csak egy meghatározott szempontra vonatkozik és nem jelenti szükségképpen a szöveg teljes vagy alapvető kiértékelését. — c) A meghatározott szempontot a zsinati határozat maga is kifejezi, de a határozat történelmi hátteréből ugyancsak kitűnik: a zsinat elvet minden olyan magyarázatot, amely Jn 20:23 értelmét csupán a keresztség- ben (illetőleg a „sola fides" elve alapján: az igehirdetés nyomán megszülető hitaktusban) való bűnbocsánatra korlátozza. — Így a zsinati „autentikus" magyarázat természete is kiviláglik. Lényegében sem teljességet, sem kizárólagosságot nem követel magának, pusztán határvonalat állít. Az ortodoxia határvonalán túllép mindaz, aki a nevezett szövegben szereplő és Jézus által adott bűnbocsátó hatalmat úgy értelmezi, hogy abból a keresztség után elkövetett vétkek szentségi megbocsátását kizárja. A zsinat tehát tudatosan és célzatosan a reformátorok álláspontját utasítja el, azt állítva, hogy az ellentmond az egyház öntudatával, amellyel bűnbocsátó hatalmát mindenkor birtokolta. — d) Fontos itt nyomban megjegyezni: a zsinati dekrétum szövege ezzel a kiélezett pontossággal értelmezendő. Nem lehet rá hivatkozni pl. a kérdéses szakasz történetiségét, irodalmi műfaját vagy egyéb sajátosságát, pl. a szinoptikus evangéliumokhoz (Mt 16 és 18) való viszonyát illetően.

Mindebből láthatjuk, hogy a zsinati „autentikus" magyarázat nem helyettesíti az exegézist. Még azt se mondhatjuk, hogy előítéletet tartalmaz a szöveg értelmét illetően; csupán azt akadályozza meg, hogy a végső teológiai értelmezést ne csonkítsuk meg azzal, hogy a keresztség után elkövetett bűnöket kivonjuk az értelmezés köréből. A Tridentinum utáni teológia, sajnos, nem rendelkezett kellő történelmi háttérrel ahhoz, hogy ezt a módszertani következtetést levonja. Következésképpen évszázadokon át szövegünk vita tárgya volt. A katolikus teológia a Máténál található oldó-kötő hatalommal való párhuzamosságát hangsúlyozva a bűnbocsátó aktus bírói jellegét húzta alá, míg a protestáns exegéták a Máté-evangélium záradékával való párhuzamot helyezték előtérbe, mondván, hogy ott csupán igehirdetésről és keresztelésről van szó.2 Így a vitatkozó felek megmaradtak saját feltételezéseik határa között: úgy érezték, hogy a klasszikus szövegmagyarázat szabályaihoz hűen, minden nyelvi fordulatnak és kifejezésnek értelmet adva, saját dogmatikai meggyőződésükkel összhangba hozták a két verset. A bevezetés után megértjük: egy újabb, szélesebb alapokon álló magyarázat nemcsak a János-evangé- lium megértésében segíthet, de abban is, hogy egy kátyúba jutott „hitvita-témát" új módon közelítsünk meg.

A szöveg az evangélium egészében. Az exegéták már régebben felfigyeltek arra, hogy a János-evangélium utolsó fejezete nem az egész evangélium szerkesztési módszereit követve íródott. Az evangélium első tizenkét fejezetét a nagy egységek jellemzik, amelyekben a cselekmények és beszédek egyforma fontosságot és a beszédek meglehetős hosszúságot kapnak. Ugyanígy a szenvedéstörténetet is, amelyet beszédekkel a dolog természete alapján megszakítani aligha lehet (az egyetlen kivétel: Jézus Pilátus előtt, Jn 18,33—40) egy rendkívül hosz- szú beszédsorozat, az ún. búcsúbeszédek (13,31—17,26) előzik meg. Ezzel szemben a feltámadást követő események szerkesztése apró egységekről tanúskodik, csupán egy laza földrajzikronológiai keret fogja őket össze: minden Jeruzsálemben történik, egy hét (vö. 20,1 és 20,26) leforgása alatt. (Köztudomásúlag a 21. fejezet az evangélium függeléke, amely egy záradék (20,30—31) után található.) Akik az evangéliumkutatásban a „források" illetőleg a „történetiség" bűvkörében dolgoznak, e tényből elsősorban arra következtetnek, hogy a 20. fejezet anyaga más folyamat, másfajta „hagyománylecsapódás" eredménye, mint az evangélium törzse. Akit azonban a János-evangélium irodalmi kiválósága és szerkezeti egysége ragad meg, más irányban tájékozódik. Mi itt az utóbbi szempontot szeretnénk érvényre juttatni.

Első gondolatunk: az evangélium eleje is egyetlen hét eseményeit tárgyalja, apró jeleneteket összekötve (vö. 1,29.35.43; 2.1: másnap... másnap... másnap... harmadnap; az első „másnap" előtti eseményt beszámítva ez hét nap történését összegezi). Az evangélium elején leírt hét két esemény között megy végbe: az első János tanúságtétele, amelynek csúcspontja „az Isten Bárányának" meghirdetése, aki „elveszi a világ bűnét" (1,29; megismételve a nyomaték kedvéért: 1,36), a második a nagy záró esemény, a kánai menyegző a maga szimbolizmussal teli jeleneteivel. Az evangélium végén a hét első csúcsponti eseménye a „jánosi pünkösd": Krisztus visszatér, feltámadásának tanújelét adja és a Lélek átadásával végleg apostolaival140