Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 3. szám - Somlyói Tóth Tibor: "A magát eltökélő lélek..." Rákóczi Ferenc halálának 250. évfordulójára
foszlatta, a Boszporusz partján, Konstantinápolytól 15—20 kilométernyire lévő Jenikőben október 14-én letelepedvén, befejezte azt.18 Ez utóbbi könyvben belső fejlődéstörténetét 1703-tól 1717-ig, Törökországba való indulásáig írja le. Legrészletesebb az 1718. november 9-vel megkezdett, de háromszor is megszakadt s csak 1719. december 31-vel befejezett1'1 harmadik rész, amely már nem annyira a lelki reflexió vonulata, inkább naplónak tekinthető. — Rákóczi vallomásai első fogalmazványában maradt ránk, melyen később sem változtatott. Mert például az első könyv utolsó lapjait 1717 júliusában vagy augusztus első felében még abban a reményben fejezi be, hogy „hazáját, alattvalóit, gyermekeit kiszabadítja"20, akkor ezzel a reménnyel már felhagyott volna. Am a Vallomások kéziratában egy szerfölött zavaró résszel találkozunk: a kinyomtatott önéletrajz elé írt előszó szerint a kézirat 117—160. lapjain két elmélkedés található: „Meditationes in forma soliloquiorum de mysterio reparationis naturae humanae per Adam" és „In nocte Nativitatis Domini meditatio in forma soliloquiorum super evangelio Lucáé".20 Az első, hat elmélkedésből álló sorozat nagyon beleillik Rákóczi vallomásainak I. könyvébe, melynek záró részét 1717. március 15-e körül, nagyböjt vége felé, a nagyhét szent napjain írta: „Kiváltképpen téged imádlak Jézusom, akit a múltkor mint születettet, az angyaloktól hirdetettet, a pásztoroktól s királyoktól elismertet és imádottat örvendezve fogadtam szívembe, most pedig az én megváltásomért és az emberi természet megjavításáért a kereszten függve láttalak. Örömmel és vigasztalással gondolkoztam születésed körülményeiről, engedd, hogy üdvösséges lelki keserűséggel gondoljam meg szenvedésed titkát."21 E sorokat a nagyhét hat napján készített elmélkedés követi. Az ötödik nap hangulatán már érződik nagypéntek drámája. A hatodik napon írott sorok ezek: „Reméljek, Uram, a remény ellen, mert valóban természetfölötti segítségre van szükségem azok véghezviteléhez, melyekhez most hozzá kell fognom. Hiszem, Uram, hogy nem hiányzik hatalmad a csodák műveléséhez s erős hittel meg vagyok győződve arról, hogy műveled is azokat, ha szükségesek lesznek a te dicsőséged nyilvánítására azon pogányok közt, akiknek társaságába hivatom.... Gyöngeségemben a te karod ereje tűnjék ki. Ezt hívom segítségül azon nép kiszabadítására, amelynek egykoron élére helyeztél."22 Ezeket a sorokat viszont csak akkor írhatta, amikor a szultán meghívóját Erdély felszabadítására megkapta!?23 Nyilvánvaló, hogy az elmélkedésfüzér24 1717. március 22—27-e között készült s a március 15-e körüli vallomások folytatása. Ugyanakkor az „In nocte Nativitatis Domini" meditáció aligha illik bele az 1717-ben írt I. könyvbe. Még ha nem is volna feljegyezve az elejére s végére az 1719-i év, már maguk a kifejezések, „lelki életem ötödik (karácsony) éjszakája ez”25, „mindennapi kenyerünket a hitetlenek kezéből kell várnunk"26 kétségtelenné teszik, hogy az elmélkedéseket 1719. december 25—31-e között kellett írnia. A Vallomások könyvének történeti keletkezési körülményeinél sokkal fontosabb az írás szándékának belső megértése, mely viszont kevésbé történeti jellegű. Az a természetes párhuzam, melyet Zolnai Béla, Brisits Frigyes, Reisinger János és Szávai János felállított Szent Ágoston és II. Rákóczi Ferenc között, indokolt, noha megoldásaik nem interpretatív, hanem külső szempontok (műfaji, ideológiai, vélt teológiai) illusztratív érvényesítése. Rákóczi műve megírásához nem bölcseleti alapvetéssel fog neki: „A bölcseleti és főként a logikai leckék szerfölött szárazaknak tetszettek nekem. Olvastam és ismételgettem ugyan azokat, de kényszerített lélekkel s nem is tudom, vajon tudtam-e?, habár mesterem tanulásommal meg volt elégedve.”26 Rákóczi soha nem volt hitetlen, noha — mint panaszolja — a hit világa egyidőben elhomályosodott benne.2, Augustinusnak előbb az igaz Istent s kinyilatkoztatásait kellett felismernie, majd akaratát Isten törvényéhez kellett formálnia. Rákóczinak „csak" két rossz hajlamát, két főbűnét: büszkeségét és érzékiségét kellett felismernie s megváltoztatnia. Az ágostoni kereső értelem hódolása Isten előtt csak hatalmas belső küzdelmek árán sikerült, míg Rákóczit „mint kisdedet édesgette magához" az Ür. „Tej volt akkor nekem szentséges tested, amellyel engem minden nyolcad napon megerősítettél . . . erős fegyveres . . ., aki szívemet bírta, a tisztátalanság bűnét elűzte, s a többi dolgok nem látszottak fölöttem uralkodni. Ezektől nem is választál engem mindjárt erőszakosan, hanem lassankint szoktattál." A műfaji azonosság ellenére a karakteriális különbözőség nyilvánvaló. Augustinus műve az igazságkutató s a megtalálttal viaskodó ember bölcseleti és teológiai alkotása, Rákóczi még ez esetben is inkább politika-történetet ír: írás közben a portával alkudozik, Erdély felszabadításával és a hadsereg szervezésével foglalkozik, országokon keresztül tart útja a visszavonulást biztosító menhelyig: Rodostóig. A teológiai kérdések közül rendszeresen csak kettővel foglalkozik: az isteni gondviselés útjaival s a szabadakarat és az isteni kegyelem viszonyával.28 „Engedd, Uram, emlékezvén a jelen dolgokról, végigfussak a te Gondviselésednek előbbi művein, hogy kitűnjék azokból jóságod. Idézd elmémbe azokat és azokkal szemben tűntesd előmbe vétkei137