Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)

1985 / 1. szám - Rezek Román: Krisztus legyőzte a halált! (A halál és a halhatalanság Teilhard világképében)

„Hogy a halandót elnyelje az élet" (2Kor 5,4)

A Benne élünk (Az Isteni Miliő) c. nagyszerű könyv most két szempontból érdekel minket:

— 1. Keresztény hitünk alapján: a halál éri el azt, hogy „az isteni Tűz zuhanjon ránk, s ekként a halál szétbontó és szétolvasztó hatalmát az élet működéseinek legcsodásabbja veszi át: az, ami a természete szerint üres volt, hiány, visszatérés a sokféleségbe (a temető porába — ami porrá lett testünk) — minden emberi létezés számára I stennel való telítődéssé és a Vele egybeforradássá válhat". (69.1.)

— 2. Ebben az „öröklétbe jutásban" kisérnek minket tetteink — nemcsak jó szándékunk, hanem alkotásaink, az „opus"-unk is — Isten országába, „valami kevéskével hozzájárulnak Krisztus beteljesedéséhez” (1/36.), mert „a lélek (ölszabaditja, irányítja", jézusi lélekkel telíti a dolgokat és rájuk támaszkodva (őket helyesen felhasználva) „megy fölfelé és magával viszi azt, ami bennük kiválasztott elem" (1/134.).

Teilhard hite a keresztény hit, valami lánglelkű szeretettel átfinomítva: Krisztus nemcsak azzal győzte le a halált, hogy visszaszorította átkait, hanem azzal is, hogy föltámadása révén semmi sem öl föltétlenül, hanem „minden az isteni kéz áldott érintése lehet" (1/61.). — Isten „átalakítja, jobb tervbe szövi halálunkat", mert — s ez a lényegest — „mindenhatóságának a mi hitünkre (I) zuhanó ereje által ... az életünkben tapasztalatilag csak csupa romot mutató események annak az egyesülésnek (!) lesznek közvetlen tényezői, amelyet Vele kötni vágyunk" (I/67.).

Teljesen „keresztény atmoszférába" áttéve, mintha Ábrahámnak az Űrral alkudozása is előbukkanna az egyik imában: „Uram energiája, ellenállhatatlan és élő Erő, kettőnk közül Te vagy a végtelenül erősebb, tehát (ül) Terád hárul az a szerep, az a munka, hogy égess bele abba az egységbe, amelynek kettőnket összeforrasztania kell . . . Nem elég, hogy meghalok egyesülve (en commu- niant, megáldozva, a Te Testedet a szentáldozáskor magamhoz véve). De taníts meg arra, miként egyesüljek Veled halálomban (a halál pillanatában lélekben egyesülve legyek Veled, Krisztusom." (/70.) — Vajon nem teljesült-e Teilhard kiáltó könyörgése — csak azért, mert halála napján, 1955 húsvétján, a szentmiséjében magához vette ugyan az Ür Testét (en communiant), de ugyanaznap délután „csak" Jézussal — egész lelkében — egyesülve mondhatta a halála percében (communier en mourant): „Je vois que c'est terrible": halálomat hozó nagy-nagy komoly valamiről van szó . . . Vagy amint mondta is (1/70.): „Benned veszítem el magamat és belédszédülök, s így Jézus, Testedbe forrok belé" (uo.). — Vajon ez nem volt ferriblement jó halál?. . .

„Totális halál nem létezik"

A Marcel Légaut-körnek adott konferenciáján (1930, kiadatlan szöveg, az első előadásából idézek, 3.1.) Teilhard „a Valóság nagy tudománya", vagyis a hiperfizika szintjén beszél: „Fizikailag meg kell halnia az embernek. De az ember elvárja, hogy .nálánál nagyobb valakiben’ örökre éljen — a testi halál után is; ezt ,a visszafordíthatatlanság-igénye’ követeli. S ha komoly valószínűség róná ránk a .visszafordíthatóságunkat’, vagyis, hogy egy helyben topogva meg kell állnunk, avagy teljesen meg kell majd semmisülnünk — azonnal elveszítenénk élet- és cselekvési kedvünket. Csakhogy az értelmes emberi lélek már struktúrája alapján követeli a visszafordíthatatlanságot (halhatatlanságot), mert másképp — ha valóban intelligens, — automatikusan önmagát pusztítaná el, hiszen becsapottnak érezné magát egy abszurd világban, amely a halálra dolgozni készteti: a halhatatlanság-igényre eljutott értelmes .gyümölcseit’. Viszont, egyrészt soha senki nem tudja .bebizonyítani’, hogy nem lesz halhatatlanságunk; másrészt pedig csakis ,a Végső Terminus’ tudja garantálni, hogy .sosem hal meg a lelkünk’ . . . Ezt a garanciát Jézus hozta meg nekünk. Ezért (is) .ajánlatos' kereszténynek lennünk" . . . Több írásában szinte szillogizmusszerűen építi fel Teilhard ugyanezt az intuícióját, más-más színekkel-fogalmakkal bemutatva, pl. A Föld Szelleme c. nagy tanulmányában (V/17—55.): a jelen tudományos fényei, a kozmosz struktúrája, az emberi szellem evőlutív „érfelmessége" követelik, hogy „sorsunk" a visszafordíthatatlanság, vagyis a halhatatlanság: — a Kozmosz bensőleg volna abszurd, ha az emberi szellem visszafordítható, vagyis teljesen el fog tűnni a testi halállal; — az evolutív természetű élet — struktúrája alapján — zárja ki a teljes megsemmisülést; — tehát: totális halál nem létezik.

Teilhard nagyon jól tudja, hogy sokak számára ez az eszmélődés csak tautológia, ugyanazt a „meglátást" ismételgető szófacsarás. Sok agnosztikus még ma is azt képzeli — válaszolja Teilhard —, hogy az emberi szellem a földön csak időleges, rövidke csillanású fény az éjszakában. Ezek az emberek „illúzió áldozatai, mert nem járnak a végére e szavak jelentésének: a Világegyetem teljes halála: ... át nem látszó és teljes éjszaka, amely senki számára semmit sem enged átszüremkez- ni . . . De hát akkor mi most mi a csudának dolgozunk? . .. Egy olyan Világegyetem, amely szorgalmasan tovább működnék, bár közben tudná, hogy teljes halál vár reá, ostoba Világ volna, szörnyszellem, csaknem fából vaskarika". . . Viszont, ha — és Teilhard megismétli meggyőződését . . .: a világ önmagában hordja a végső siker garanciáját (u.o. 45. I.) s ehhez járul Jézus ígérete. („Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi észbe nem fér. . .")

12