Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)

1985 / 1. szám - Rezek Román: Krisztus legyőzte a halált! (A halál és a halhatalanság Teilhard világképében)

„Csak halhatatlant akarok alkotni"

„Lényünk szüntelen szívós igénye, hogy csak halhatatlant akar fölépíteni önmagában." (V/87. sköv.) Ezért elsősorban összhangba akarja rendezni „tapasztalatait", amelyek között a valóban intelligens és a jövője felé is tekintő emberben ott van az a benső megtapasztalás, hogy „nyakas igénye van a halhatatlanságra". A klasszikus filozófia „romolhatatlanságnak" nevezte azt, amit Teilhard visszafordíthatatlanságnak, tehát halhatatlanságnak nevez hiperfizikájában, s megállapítja, hogy „a holtak, a halál csak kritikus pontok annak az evolutív haladásnak során, amely az embereket (az emberi .központokat') a központok Központjával — Istennel — egyesíti" (V/111.) —, így működik a „központok nem érzékelhető fizikája”, egyesítve.

Az ilyen egyesülés — tanítja Teilhard a hiperfizika második törvényével — „differenciál", vagyis tökéletesíti az egyesülőket (a halál esetében: Isten ad halhatatlanságot az embernek) és „igazolja azt, hogy személyes halhatatlanság vár reánk" (V/134.). — A tapasztalható tény, a világ egyre-lel- kibbé-válása, „nem érne el sikert, ha a gondolkodó .partikulák', amelyek mi vagyunk, nem érnék el a visszafordíthatatlan, beteljesítő végpontot, az Ómegát ..." A halál, amelyben látszólag eltűnünk, ekként „csak" a (harmadik) növekedési fázis kifejeződése: az Istennel találkozás az ember számára: „jelzi, hogy öntudatos, személyes, ember feletti szférába lépünk" (V/134.). — Ezért mondhatjuk azt Teilhard-ral, hogy a test halálakor az ember „benseje" („le dedans") végső, nem érzékelhető szférába lép, miközben „a külső” („le dehors") visszatér a földbe.

Hogyan reagál hát a józan ember a halálra? — ha egyszer a halál teljes megsemmisülését jelentené .. . Rezignációval? Sztoicizmussal? „Nem!" — kiáltja Teilhard, de jogos lázadással, hiszen az örök-igényű tudat becsapva érezné magát. Ezért állítható fel a következő gondolatmenet: „Reflexív gondolkodás (valóban intelligens!) és totális halál kozmikusán .összeférhetetlenek'. Az intuíció világos: — vagy a szellem kilép a játékból, mert becsapva érzi magát — vagy a halál fölfedi igazi arcát, ami a halhatatlanságot takarja; — viszont az első alternatíva a világ abszurditását jelenti, hiszen az öntudatig eljuttatott embert — a teljes halállal — cserben hagyja, mert nem tudja kielégíteni e benne megszületett halhatatlanság-igényt. — Marad a második alternatíva: a halál — ilyen vagy olyan formában — valami abszolútot hagy meg nekünk, amire vágyunk. S a valami „abszolút-igény teljesedésekor tetteink is követik létünket” az Ómega „országába" (vö. Az emberi jelenség IV. részét és a Benne élünk 2. részét).

„Oj dimenzióra jutunk"

Teilhard szinte már látja a jövő emberiségének „egyetemes egységesülését” („('unification universelle"), amelyben mindent a szeretet árama hevít. Ez a szeretet „a személyivé alakító legfőbb pólusból árad és táplálja szellemi-lelki összpontosulásunkat". Felsőbb erőtérbe, új dimenzióba lépünk a testi halál után (IX/24.). — Milyen lesz ez az új dimenzió, amely az élet megjelenésének (első) és az emberi gondolat megjelenésének (második) kritikus pontja után vár reánk? Teilhard töprengve válaszol (VI /19—21.): „Minél többet gondolkodom, annál inkább hiszem, hogy valamiképp .látom' azt az egyetlen módot, ahogyan — elpusztulás, halál nélkül — végpontjára juthat a föld Szelleme: befelé, mélységileg (en profondeur) tűnik majd el, az önmagára-központosulás felső fokán (par excés de centration sur lui-méme)."

Az „új dimenzióra jutás" részesedés lesz az Isteni Végtelenből: „Az emberi partikulák (személyek) arra lesznek képesek, hogy az Ómega-Isten lényegesen személyes lét-szilárdságában (consistence) részesedjenek ..." A halálkor valamiféle „egyensúly-átbillenés éri őket, olyanféleképpen, mint ahogy két bolygó közti határon átjutó test egyik vonzási mezőből a másikba jut ... A tudatmag szabaddá válik anyagi hordozójától, a testtől; így elválva anyagi-bonyolultsági anyaméhétől, ez a reflexív központ végre — véglegesen — önmagára hajolva válhat eggyé és kapcsolódhat minden összpontosulás végső pólusával" (VI/57.). — Az egyik lelkigyakorlatos elmélkedés füzetében (1944. július 18.) Teilhard mérlegre teszi a mi világunkat (a „még emin- nen''-t: „l'en-de^a") és a túlvilágot („l'au-delá"), majd így folytatja: „Világunkat áthatja a visszafordíthatatlanság vágya. Ennek az igénynek .nyila’ átfúrja majd az érzékelhető világ határát." — A harmadik létdimenzióba lépés „kritikus érési ponton fog megvalósulni, a világ végén az emberiség számára, amikor az emberiség maga mögött hagyja a földet és a csillagokat (hadd forogjanak és essen szét tömegük, őseredeti ,energiátlan' tömeggé válva), az emberiség pedig pszichésen fog elválni a földbolygótól, hogy a létezők egyetlen visszafordíthatatlan Lényegéhez, az Ómegához csatlakozzék". . . Ez az állapotváltozás „külsőleg talán halálhoz hasonlít majd; de igazában csak egyszerű metamorfózis lesz: a végső és legfőbb szintézisbe jutás. .Evázió', ki a bolygóból, nem térben és nem kifelé, hanem befelé, vagyis úgy, amint megengedi a kozmikus anyag hipercentrá- ciójának önmagára hajlása." (IX/50.) — Az Ómegapont ekképp nyit kaput a visszafordíthatatlanság számára — az egyes embereknek és az emberiségnek. „A transzcendens (és most földi világunkban immanens is . . .) végső Központtal szabadon egyesülhetünk. Lehet Vele egyesülni — vagy elveszni (s’unir — ou périr) (IX/99.). Az Ómegában megtaláljuk a világegyetem Szívét. .. Mert a világnak Szíve van!" (VI/86. és lásd még: K/XLII.)

13