Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 2. szám - Az örök Élet forrása (Vallomások)
séget helyezték, amikor beteg volt a családban. Mindez már gyermekkoromban felébresztette bennem az Oltáriszentség iránti szeretetet. Elsőáldozásom alkalmával a szentbeszédben a miséző atya egy édesanya történetét mondta el, aki számkivetésben élt kisfiával. Amikor elfogyott táplálékuk, az anya egy tűvel szúrta fel karját, hogy vérével életben tartsa gyermekét. Az atya az Űr Jézus áldozatos szeretetére akarta felhívni figyelmünket. — A harmadik élményem volt a legmegrenditőbb. 1930-ban a Hermina- úti kápolnában ezt hallottam az úrnapi szentbeszédben: „Azon az éjszakán, amikor elárultatott Jézus, kezébe vette a kenyeret" stb. A már ismert szöveg jelentése akkor tudatosult bennem: hogy Jézus éppen akkor alapította az Oltáriszentséget, amikor elárulták. És az árulás ellenére is közöttünk akart maradni. Ettől kezdve már állandóan sürgetett a belső vágy, hogy egész életemben öt imádjam. Úgy láttam, hogy nagyobbat nem tehetek érte, mint hogy imádjam. — 1930 tavaszán jutott tudomásomra, hogy az Orökimádás templomban állandó adoráció van. A szentségimádáson az ott élő nővérek állandóan jelen vannak. Úgy éreztem, nekem is köztük kell lennem. A jó Isten megadta a hivatás nagy ajándékát és már 1930. december 7-én, mint jelölt, ott térdelhettem az Oltáriszentség előtt. Az első éjszakai szentségimádáson a következő csütörtök éjjel 2-től 3-ig volt. Felejthetetlenek az éjjeli szentségimádások. Közel hozzák az utolsóvacsora és az Olajfák-hegyi események titkait. Ezeknek az átélése az Orökimádás-nővérek legnagyobb lelki kincsei. Többször volt alkalmam megtapasztalni Jézus erősítő szavait: Jöjjetek hozzám akik fáradtak vagytok és én megenyhítlek titeket. Kezdetben, majd különösen az Eucharisztikus Kongresz- szusra való készület idején sokszor nagyon fáradtan mentem a szentségimádásra és magam sem tudtam, hogyan fogom azt kibírni. Mikor felnéztem az Oltáriszentségre, rajta felejtettem a szemem, és minden esetben felfrissültén hagytam el az imazsámolyt. Amikor lelki szárazság volt bennem és azt kérdeztem magamtól, mehetek-e ilyen állapotban Jézus elé, azonnal rádöbbentem, hogy nekem ebben az órában ez a „kötelességem". Eszembe jutott az is, hogy sokan milyen nehezen jutnak a tabernákulum elé és ezekért ajánlottam fel lelki szárazságomat. Hamarosan hála és öröm érzése járta át telkemet. Sok-sok ilyen élmény alapján adok igazat a zsoltáros szavainak: „Bemegyek az Isten oltárához, Istenhez, aki meg- vidámítja ifjúságomat" és ezt 54 év istenszolgálat után is elmondhatom. Jézus közelsége, az O szolgálata ebben a korban is megadja a lendületet és szükséges erőt és a meggyőződést, hogy a szentségi Jézus szövetsége minden fáradságot megér. Tóth Mária az Orökimádás Rend tagja VALLOMÁSOKKAL TÚLTERHELT atmoszférában élünk. Van ebben valami — leplek nélküli — farizeizmus. Mégis meg kell szólalnunk hit- és vallásbeli dolgainkról, csak talán kissé hűvösebben, ami az „én"-ünket illeti. Nincs annál kiábrándítóbb, mint amikor valaki az ajándékokról azt tartja, hogy járnak neki, a csöndről meg azt, hogy folyton meg kell szakítania fontoskodásával. Különösen akkor nem árt óvatosnak lennünk, ha az Eucharisztiáról ejtünk szót. Én szóljak róla? Inkább ő szólna rólam, az lenne a hitelesebbl Szól is; hallgat. Ki ismer ennél jelentősebb hallgatást? Ha némi jót tudna mondani rólam s mégis hallgat, akkor nagyon rokonszenves a csöndje. Ha rosszat tud rólam és mégis hallgat, akkor megrendítő a csöndje, mert a végletekig türelmes, azt jelenti. Az Eucharisztia csöndje nem konok, hanem megindító. Nem provokatív, hanem békességszerző. Állhatatos csöndjével lecsillapít, hallgatásra ösztönöz s ebben a térben, a hallgatás terében megkezdődik a Lélek és a lélek legmélyebb, szóval már alig követhető (nem gondolat-, érzelem-, hanem) élet-cseréje; azt hiszem, ez a szentségimádás. Élményszerűen írni az Eucharisztiáról? Amikor az ember még azt hiszi, hogy a Szentség jelenléte rendkívüli, és nagy lobbanásokkal jár ez a jelenlét, akkor kéretlenül is szívesen szólna róla, de jobb, ha nem teszí. Mert túl-élményieskedi a dolgot, belefantáziál, magyarán: lelkesen hamisít. A legjobb szándékkal is. Fürge és illetlenül kíváncsi ujjakkal félre akarja lebbenteni azt a fátylat, ami a Szentségnek nem a tartozéka, hanem a megjelenési formája. Az élményeimben az a hiba, hogy élmények. Túlajzottak, pontatlanok, fitogtatok. Nem kell velük bajlódnunk. Az Eucharisztia a fontos, nem az, hogyan érzem én őt. Amikor rájövök, hogy a Szentség jelenléte nem rendkívüli, hanem rendes, ellenben az én — itt-létének fogadására alkalmas — jelenlétem rendkívüli, mert ritka, hisz újra és újra elszórakozva, hibásan élek, tehát nem lényegszerűen, akkor már nem az élményeim esőjében ázom, hanem „szárazon" élek a Szentség udvarában, 123
