Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 2. szám - Bánhegyi B. Miksa: Jöjj el Jézus, légy vendégünk
vagy — legyünk szerényebbek — inkább távoli, mint közeli tájain; ilyenkor az ember nem beszél e jelenlétről. Vagy ha muszáj, pontosabban beszél. Az Eucharisztia fölfoghatatlanul döbbenetes ténye Isten „bizonyítási eljárásának". A világhoz képest páratlan vagyon, kinyilatkoztatás, valóság — egy falat kenyér. De a világmindenség iszonyú tömkelegéihez, jeges törvényeihez és embertelenségéhez képest az egy falat kenyér — szinte hit nélkül is elgondolható — maga az isteni meleg, puhaság és ehetőség. Abban a világ- egyetemben, amelyben a kék-zöld-narancssárga Föld is úgy lebeg, mint egy kenyér-cipó. Az Eucharisztia a Teremtés értelme, mivel a Teremtés értelme Jézus Krisztus, az Istenember. Látszatra is olyan, mint az Origó, és értelemszerűen is az; ahol van „egy" Eucharisztia, azt tekinthetjük az élet középpontjának, mert összegez, maga köré gyűjt és átlényegít. „Testisége" a Teremtés iránti végtelen szeretetet mutatja: Isten nemcsak érti, helyesli és megszenteli az ember anyagi jellegű létét, hanem használja is, eggyé lesz vele, mélyebben eggyé, mint én magammal, mert ön-önmagamat nem ehetem meg — bár bizonyos értelemben fogyasztom —, de őt, Istent megehetem. Végre valaki, aki nem csatlakozásra akar bírni, hanem belém veszti magát. Egyszer egy közösségben körbeadta a pap az átváltoztatott Testet egy tányérkában. Ott feküdt benne a nagyalakú ostya. Kézről kézre vándorolt. Néztük, néztük és nem jött szó a szánkra, pedig telve voltunk föltóduló érzéssel, gondolattal. Soha olyan mély csöndet. Soha a testvériségnek azt a lüktető bizonyosságát. A szeretetről ilyen percekben nem lehet és fölösleges is szólni; ott van a kezünkben. Mindenkit és mindent neki köszönhetek. Vasad! Péter fró Bánhegyi B. Miksa JÖJJ EL, JÉZUS, LÉGY VENDÉGÜNK ... 1 1. Talán éppen ezekkel a szavakkal hívta meg a lakodalomba a kánai örömapa a Mestert; de ha nem is, a vendéghívás formulái mindenképpen hasonlóan hangoztak Jézus idejében is. És ő elfogadta ezeket a meghívásokat. Ott volt a kánai menyegzőn (Jn 2,1—11), ott ült Lázár asztalánál (Jn 12,1—2), betért Péterékhez (Mt 8,14—15), nem utasította vissza Simon farizeus meghívását sem (Lk 7,36—37). Zakeussal, a fővámossal, úgy hívatta meg magát, s az boldogan fogadta (Lk 19,5—7). Az étkezéseknél sokszor lesték farizeusok és írástudók árgus szemekkel, és ütköztek meg rajta és tanítványain (Mk 7,1—2; Lk 11, 37—38). De még hányszor és hányszor kellett leülnie egy asztalhoz a vámosokkal és a bűnösökkel, hogy a farizeusok és írástudók szájából elhangozzék a megállapítás: „Ez bűnösökkel áll szóba, sőt eszik is velük" (Lk 15,2), vagy a kérdés: „Miért eszik mesteretek vámosokkal és bűnösökkel?" (Mt 9,11), s végül a vád: „ . . . falánk, iszákos ember, a vámosok és bűnösök barátja" (Mt 11,19). Meg szabad kockáztatnunk a kijelentést, hogy talán ez volt Jézus legszembetűnőbb, legegyértelműbb igehirdetése? Vállalva a „falánk és iszákos" jelzőket odaült az étellel és itallal megrakott asztalhoz, vállalva a „vámosok és bűnösök" barátságát testvéri közösségben étkezett velük. Az asztalközösség, az együtt étkezés, a pohár együtt való kiürítése minden kultúrában, minden korban a barátságnak, a szeretetközösségnek a legegyszerűbb, legközvetlenebb kifejezési formája. Ezért nem tekinthetjük rendkívülinek, hogy a Megváltó ragaszkodik ehhez a hagyományA TEOLÓGIA folyóirat munkatársai a katolikus egyház tanításának keretein belül saját felfogásukat, nézeteiket fejtik ki, saját választott módszerüket alkalmazzák. A közös hit egysége folyóiratunk számaiban a legitim sokszínűség harmóniájában kerül az olvasó elé. 124
