Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 2. szám - Az örök Élet forrása (Vallomások)
peremébe, tekintetét az aranyló tabernákulumra szegezte. Kért, kérdezett? Vagy búcsúzott attól, ami egész élete központi titka volt, az Oltáriszentségtől? Esetleg bebocsátást kért Tőle, akinek az Eucharisztiában „kispapkorától kezdve intimusa volt, de mint püspököt is az egyházmegye első adorátorának, szentségimádójának ismerték" (Schütz Antal). A végzetes pénteki nap előtt is megtartotta még szokásos heti éjszakai imaóráját. Es Naplójának tanúsága szerint (főleg az 1921-es évektől), de az őt ismerők bizonyosságtételéből is közismert, hogy valami különös megérzéssel, misztikái fogékonysággal érzékelte teljesen ismeretlen tájakon, vagy városi rengetegben is a templomok jelenlétét s bennük az Eucharisztia titokzatos valóságát, kegyelmi sugárzását. Amit az Elet Kenyerében ajánlott és sürgetett, azt a maga tapasztalatából ismerte: ,,Űj érzék, új szem kell nekünk, új étherhullámzás és sugárzás, ahhoz, hogy a láthatókon át a láthatatlan valósághoz elérjünk és birtokba vegyük. De hiszen van ilyesmink. Szent János írja: Az Isten Fia eljött és érzéket adott nekünk Isten megismeréséhez (1Jn 5,20). Ez egy drága szó, ez a sensus, valami olyasmi, hogy nemcsak fogalom, hanem valamiféle szellemi, felsőbb érzék, egy befelé fordult látás . . ., amellyel érezzük és éljük, gyönyörködünk és megpihenünk a jelenlévő Krisztusban" (DM 24,266 és 302). Aligha van magyar pap, legalábbis az idősebb nemzedékből, aki ne merített volna inspirációt, erőt hivatásához, kispapi, majd papi életéhez ettől az adoráló Prohászkától. Más a helyzet persze eucharisztikus érzékével, e csodálatos természetfeletti adottsággal, még úgy is, hogy tudtunk-e, mertünk-e beszélni róla, főképp „egyszerűbb" híveink előtt. Végre is ez nem a mindennapok vallásossága, útja . . . Ezért volt számomra mélyen megragadó és most 20 év után is emlékezetes, mikor egy öreg falusi hívem utolsó órájában hasonló lelki mélység tárult fel előttem. Aznap az esti órákban érkeztem haza, a plébánián már várt az üzenet, hogy haldoklóhoz hívtak. Rendszeres, templomos ember volt, nem az üdvössége forgott kockán, de azért igyekeztem hozzá. „Már nagyon várta a Plébános Atyát egész nap" — fogadtak. Es boldog mosoly fénylett fel az öreg arcon is, mikor beléptem hozzá. A gyónás, szentáldozás és minden dolgok elvégzése után még egyszer odaintett magához és csöndesen súgta: „Tudtam én, hogy az én Jézusom nem hagy magamra az utolsó órán. Mert tetszik tudni, én nagyon jól voltam az én Urammal. Sokat eltársalogtunk Vele. Nemcsak a templomban, vagy esti órán, de az udvaron, mezőn, munka közben is. Igen sokszor fordultam feléje és szólongattam, mondogattam: Úgy-e látsz Uram, segítesz, velem vagy? Es milyen jó, hogy velünk vagy itt, a földi küszködésben" . . . Alig hagytam el a házat, szaladt utánam a hír: csöndesen el is hunyt a jó öreg. Csak a szentségi Jézust várta ki. íme: az egyik legnagyobb magyar misztikus főpap és az egyszerű falusi hívő — ugyanannak a csodálatos lelkiségnek boldog birtoklói, az Eucharisztia áhítatában! Az „Isten valóban nem személyválogató" — ahogy Szent Pál többször leírta. — Es még egy tanulság: Prohászka ismét aktuális (csak a stílusból kell őt kibontani). A hit megtapasztalásának mostani növekvő igényében és keresésében komoly mondanivalója van ismét az Ország egykori Apostolának. Koncz Lajos teológiai tanár ASSZISZI SZENT FERENC ÉS AZ EUCHARISZTIA Szent Ferenc életét bekeretezi az eucharisztikus élmény, mert megtérése és halála eucharisztikus kicsengésű. Végrendeletében úgy látja, hogy a bűnöktől való elfordulása (aversio) akkor lett teljessé, amikor az Eucharisztia felé fordult (conversio) teljes lélekkel: ........egy kevés idei g vártam, aztán elhagytam a világot. Es az Úr templomaiban olyan mély hitet öntött belém, hogy egyszerűen ilyen szavakkal imádkoztam: — Imádunk Téged, Uram Jézus Krisztus, itt és minden templomodban a világon és áldunk téged, mert szent kereszted által megváltottad a világot." — Azóta is minden ferences kolostorban minden imaórát ezzel az imával kezdenek és fejeznek be a testvérek. Meglepő ez az egyetemesség. Érzékeny a világ minden pontjára, a templomokra, mert bennük a kereszt gyümölcseit őrzik a Szent Színek alatt. Halálát előre megrendezi és mintegy begyakoroltatja a testvérekkel. Meglepő merészséggel utolsóvacsorát mímel. Kenyeret hozat, melyet megtörve szétoszt tanítványai között. Az utolsóvacsora fényébe, sugárzásába helyezi halálát. Előre elfogadja azt Jézus áldozatának húsvéti valóságába merítve. A „keret", mely eucharisztikus, tulajdonképpen egy szintén eucharisztikus életet foglal magába. Megtérése után templomokat állít helyre, eucharisztikus mécseseket gondoz és seprűvel a kezében járja az elhanyagolt templomokat és takarít. Akkora hév fogja el az Eucharisztia iránt, 118
