Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)

1985 / 2. szám - Cselényi István Gábor: "Hogyan ismerték föl a kenyértörésben"

A keleti eucharisztia felfogás tehát elválaszthatatlan az eucharisztikus liturgiától, értelme, rendeltetése csak a liturgia egészéből szűrhető ki. S itt ismét csak csődöt mond az a skolasztikus megközelítési mód, amely szerette volna különválasztani a lényegi és a járulékos, az anyagi és a formai elemeket, amely a pillanatot is szerette volna megjelölni, amikor pl. az átváltoztatás végbemegy. Tévesnek tűnik még az a megfogalmazási mód is, hogy Kelet nem a „szerzés igéiben", hanem az „epiklézisben", a Szentlélek leesdésében látja a „formai" mozzanatot. Kelet éppen ezt nem akarja: atomjaira bontani a liturgiát. Felfogásában — ha úgy tetszik — az egész liturgia „metabolé", átváltoztatás: a felajánlás, a konszekrálás és az epiklézis egyaránt, mint ezt Timkó Imre szentségtani írásaiban és ortodox szerzők (így Alexandre Schmemann: Pour la vie du monde, Paris, 1969. 38. o.) egyaránt vallják.

Am magáról az eucharisztikus liturgiáról is csak úgy kapunk teljes képet, ha további összefüggéseit is meglátjuk. Legelső „szövegösszefüggését" az adja, hogy szervesen illeszkedik abba a folyamatba, amit a keresztség és a bérmálás szentsége kezd meg. Igazolható ez mindkét oldalról. A keresztelési szertartásnak még mai formája is világosan tükrözi az „iniciációs szentségek" hármas egységét: a bérmálás előtti imádságban már „a Krisztus testében és vérében való részesedést" is kérjük, bár a szertartás itt bizonyára felnőttkeresztséget tart szem előtt. Az eucharisztikus liturgia pedig szintén még mai szövegében is magában foglalja a hitjelöltek liturgiáját, amely lényegében a keresztelendők felkészítését szolgálta az ósegyházban. Itt külön könyörgés emlékezik meg a keresztségre készülőkről; a pap csendes imában azt kéri Krisztustól: „méltasd őket az újjászületés fürdőjére, bűneik megbocsátására s az ártatlanság köntösének elnyerésére". A szöveg félreérthetetlenül utal a keleti keresztelési liturgia tartalmi és formai elemeire.

Az eucharisztia tehát Kelet szemléletében annak a megszentelődési folyamatnak állandósulása, amely a keresztségben, bérmálásban kezdődik el számunkra. S ha az első két beavató szentség főként Krisztus halálából-feltámadásából és pünkösd áldásából részesített bennünket, ugyanezek az üdvtörténeti események válnak újra és újra hozzáférhetővé számunkra az Eucha- risztiában, amelynek szintúgy megvannak a maga nagypéntekre, húsvétra, pünkösdre mutató összetevői. Az új elem, amit az eucharisztia feltételez, az időbeliség: a keresztény ember időben szétbontva éli meg Krisztus megváltását, ezért nem elég, mondjuk egyszer vennie magához Krisztus testét-vérét. Az egész életen át számtalanszor ismételt liturgia „kegyelmi előmenetelhez" segít, „hitben és lelki bölcsességben", a Krisztus-misztériumok egyre mélyebb átélésében.

De az eucharisztia vonatkozásban áll a többi szentséggel is. Magában foglal a bűnbánattartás- ra mutató szempontokat, így az ekténiák állandó témája „bűneink és vétségeink bocsánata és elengedése". A liturgiának van gondja a kenetre váró betegekre is: „A betegeket gyógyítsd meg, mert te vagy lelkünk és testünk orvosa" — mondja a Miatyánk utáni csendes ima. A nagybemenet előtti papi ima pedig egyértelműen megmondja, hogy csakis fölszentelt pap mutathatja be az eucharisztikus szolgálatot: „Szentlelked erejével tégy alkalmassá engem, ki az áldozópapi rend kegyelmével felruháztattam, hogy ezen szent asztalod előtt álljak s feláldozzam szentsé- ges és szeplőtelen testedet és drága véredet". Az is kitűnik azonban a liturgia szövegéből, hogy ez a szolgálat nem szakítható ki a közösség egészéből: a pap maga is „bűneiért és a nép vétségeiért”, végül is az egész emberiségért „szolgál". S ha a liturgia közvetlenül nem is utal a házasság szentségére, mégis jó tudnunk, hogy az esküvő szertartása valamikor az eucharisztikus áldozat része volt, amit több szerkezeti eleme tükröz még ma is. Az eucharisztia tehát lényegében mindegyik szentséggel szoros kötésben áll, végül is annak a megszentelődési folyamatnak része, sőt talán legdöntőbb mozzanata, melyet a szentségek jelentenek keresztény életünkben s melyben egyre inkább „Krisztusba" öltözködünk.

Épp az időelem kapcsolja azután az eucharisztiát az egyház liturgikus életének tágabb áramkörébe. Mint Timkó Imre ír erről Szentmise, zsolozsma, egyházi év c. munkájában, az eucharisztikus liturgia szervesen ágyazódik a „nap megszentelésének" körébe. Lényegében minden nap az „előző napon" kezdődik, az alkonyati és esti zsolozsmával, majd a tárgyi napon a reggeli istentisztelettel és az imaórákkal folytatódik, ezek az üdvösségtörténetet idézik fel a maguk szimbólum-rendszerével, afféle „ádventet" jelentenek annak a teljességnek a felidézése előtt, amit a szentmise jelent. A nap megszentelésének köre azután maga is tovább mutat a hét nagyobb ciklusára, ahol a vasárnap a húsvét, a többi nap ennek előzménye és kiteljesítése, ez a ciklus pedig még tovább mutat a liturgikus év tágabb sugarú körére, amelynek keretében — a keleti szertartásban szeptember 1-vel kezdődően — minden évben újraéljük a nagy üdvtörténeti misztériumokat: karácsonyig főleg az ószövetségi előzményeket, húsvétig és mennybemenetel ünnepéig a Jézus-történetet, pünkösdkor a Szentlélek kiáradását, a liturgikus év további része pedig „pünkösd utáni" idő, amely mintegy átcsap a következő egyházi évbe is, s amely azoknak a titkoknak a feltárulása, melyeket Krisztus megváltása és a Szentlélek megvilágositása hozott meg számunkra. Az évek egymásba folyó vagy inkább egymásra épülő körei így arra képesítenek bennünket, hogy egyre inkább behatoljunk hitünk titkaiba, egyre inkább bekapcsolódjunk az üdvtörténet — most már bennünk is zajló — sodrá109