Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 2. szám - Török József: Az Eucharisztia tisztelete a középkorban
Az ókort az újkortól elválasztó majd ezeréves időszak —, melyet a reneszánsz fölény nevezett el középkornak — az ókeresztény hagyományokból táplálkozva, ugyanakkor saját tanítását és lelkiségét bátran kibontakoztatva a kenyér és bor színe alatt jelenlévő Krisztust egyre fokozódó tisztelettel vette körül. Az úrfelmutatás bevezetése a szentmisébe, az Űrnap megülésének elrendelése és az Oltáriszentségről szóló zsolozsma megírása egy hosszú folyamat betetőzése, amelyet keresztény nemzedékek hosszú sorának bensőséges áhítata előzött meg és készített elő. Az ókeresztény hagyományok a kora középkor népvándorlási viharaiban is tovább folytatódtak, mert a VI. században pl. a verduni zsinat előírja az Eucharisztia őrzését méltó helyen, és tanácsolja, ha a templom anyagi lehetőségei engedik, állandóan égjen előtte mécses. IV. Leó pápa a IX. század közepén arra ad utasítást, hogy az oltáron az ereklyék és a négy evangéliu- mos könyv mellett csak az Űr teste lehet. Az Eucharisztia őrzése elsődleges célként természetesen a betegek áldoztatását szolgálta, de fokozatosan kifejlődött a valóságosan jelenlévő Üdvözítő imádása, a liturgián kívül is. A középkor Szent Ágoston tanítását gondosan őrizte, és emlékezett az egyházatya szavaira, hogy „senki ne vegye az Űr testét, hacsak előbb nem imádta". A Karoling-korban a liturgikus rendtartás előírja a püspöknek: „miután fejet hajtott az oltárnak, imádja a Szentet”. A Nagy Károly (768—814) uralma alatt végbement kulturális és vallásos megújulás inkább megőrző, mintsem újító jellegű; mégis, az Eucharisztiát tárgyaló újabb teológiai irodalom gyakorlati következményeként hamarosan jelentkezett az Eucharisztia liturgián kívüli imádása. Elsősorban azok között akik ,,reclusus"-ként állandóan a templomok szentélyei közelében tartózkodtak. Számosán önként vállalták, hogy egy, a templom függelékét alkotó kicsiny cellában, a külvilágtól legteljesebb elzártságban éljenek. Cellájuk ablaka rendszerint a szentélyre nézett, és a közösség nevében a szünet nélküli imádság kötelezettségének tettek eleget. A IX—X. század fordulójáról fennmaradt legrégibb szabályzatuk arról szól, hogy a „reclusus" szünet nélkül Krisztus jelenlétében él, erről soha meg ne feledkezzen, és lehetőleg mindennap áldozzon. A XI. században újra előtérbe kerültek az Eucharisztiával kapcsolatos kérdések, s erre a teológusok—lelkipásztorok—hívek a színek alatt valóságosan jelenlévő Krisztus még lelkesebb, odaadóbb imádásával válaszoltak. Canterbury érseke, Szent Anzelm elődje és mestere, Lanfranc (-(-1089) székesegyházában virágvasárnapra körmenetet írt elő az Oltáriszentséggel, hogy Krisztus diadalát így ünnepeljék. A középkorra oly jellemző dramatizálási hajlam természetesen itt is fölfedezhető. Két albába, azaz teljesen fehérbe öltözött pap az „Occurrunt turbae" anti- fona éneklésekor megjelent egy kicsiny hordozható állvánnyal, melyen az Űr teste pihent, s körmenetet tartottak, ezt a papság és nép énekelve kisérte. Ebből a korból maradt fenn a „reclu- sák" (vagyis a cella magányát vállaló nők) számára írt szabályzat, ami mindennél világosabban tudósit a Eucharisztia liturgián kivül történő imádásáról: „Gondolatotok irányuljon a szent Eucharisztiára, amely templomotok főoltárán nyugszik, imádjátok térden állva és felé fordulva eme szavakkal: Üdvözlégy, teremtésünk eszközlője. Üdvözlégy, megváltásunk váltsága. Üdvöz- légy, vándorutunk orvossága." Alig száz év telik el, és hazánkban is jelen van az Oltáriszentség imádása, igaz, a mise keretében, az átváltoztatásnál, amint arról a Halotti beszédet is tartalmazó Pray-kódex lapszéli bejegyzése tanúskodik: „Üdvözlégy, legszentebb test, legfőbb édességem az örökkévalóságban. Üdvözlégy, nékem mindenek előtt és mindenek fölött gyönyörűséges égi ital.” Az Eucharisztia tisztelete a XIII. században érkezett el csúcsaihoz, Liége-i Szent Julianna látomásai nyomán (ezek 1208-ban kezdődtek, de a szent csak 1230-tól kezdett róluk beszélni). IV. Orbán pápa 1264-ben engedélyezte az Úrnap megülését. A XIII. század végén mintha kezdtek volna róla megfeledkezni, mert V. Kelemen (-j-1314) felújította IV. Orbán bulláját, s XXII. János 1317-ben elrendelte a körmenetet. Az ünnep széles körben történt elfogadása ekkor ment végbe. Közben a teológusok a skolasztika módszereivel egyre mélyebben hatoltak be a „Mysterium fidei" rejtett valóságába, mig a szentek és misztikusok más úton jutottak közelebb az imádáson át a szemlélődésig, hogy Krisztussal egységre lépve az isteni élet részesei legyenek. Szent Bonaventura ( + 1274) szerint az Eucharisztia a misztikus egyesülés szentségi útja, amely elvezet a legmagasabb lelki élményekig; a másik ide vezető út a Megfeszített szemlélése. Roger Bacont (+1294) inkább filozófiai munkássága miatt emlegetik, jóllehet ó az egyik, aki az Eucha- risztiáról a középkor folyamán a legelmélyültebben írt: „Az Eucharisztia átistenít és krisztusivá tesz, mert Istenbe és az ő Krisztusába tagol bennünket; a szemlélődést csodálatos módon elősegíti, a lelki megvilágosodás leghatékonyabb előmozdítója. Szünet nélkül szemlélni kell ezt a szentséget, mert a hívó ember boldog birtoklója az Űr testének, minden öröme ebből fakad. Krisztus a színek fátyla mögé rejtőzik, mert nagysága, fényessége előtt meg nem állhatunk. Innen kapják meg a hívek a könnyek adományát, és azt, hogy már most megízlelhetik az égi örömöket." A teológusok is tapasztalatból beszélnek, de még inkább a szentek, a misztikusok. Bingeni Szent Hildegárd ( + 1179) nyitja meg az Eucharisztia misztikusainak sorát, de Assisi Szent Ferenc, 99
