Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 2. szám - Illés Róbert - Tarnay Brúnó (ford.): A mai teológia néhány fontos kérdéséről (A Teológia beszélgetése Walter Kasper professzorral)
Á MAI TEOLÓGIA NÉHÁNY FONTOS KÉRDÉSÉRŐL A TEOLÓGIA beszélgetése WALTER KASPER professzorral Walter Kasper a tübingeni egyetem teológiai fakultásén a dogmatika professzora, a fiatalabb teológusgeneráció egyik kiemelkedő egyénisége. Számos könyve jelent meg, több szak- bizottság referense, a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagja. A kérdéseket Illés Róbert, a párizsi magyar lelkészség munkatársa tette fel. Mire gondol professzor úr, amikor a „hermeneutika" kifejezést használja — és mi a véleménye a hermeneutikáról mint krisztológiájának módszertani elvéről? — A hermeneutika (értelmezéstan) a megértés művészete. A teológusnak a Szentirás és az egyházi hagyomány szövegeit kell megértenie. Ezeket a szövegeket azonban nem a múlt holt tanúságaiként kezeli. A jelenbe akarja áttenni, érthetővé és elevenné kívánja tenni ezeket, a mai egyház javára. Ezt nevezem hermeneutikai eljárásnak. Alapjában véve csak új kifejezés arra, amit a régi tübingeni iskola élő és aktiv hagyománynak nevezett. Másként kifejezve: nem azért kell a Szentírás és a Hagyomány kijelentéseit értelmezni, mert azok látszólag hamisak, hanem ellenkezőleg: éppen azért, mert igazak, kell igazságukat ma élővé tenni. A KaIkedoni egyetemes zsinat (451) Jézust mint Isten-embert jelölte meg. Hogyan Htja ma professzor úr ezt a kijelentést? — A Kalkedoni hittétel az óegyház középponti hittartalmának része és máig érvényben van minden nagy keresztény egyházban. Isten és a világ kapcsolatának alapmintáját adja meg. A dogmában kifejezésre jut, hogy Jézus Krisztus egészen Isten és ugyanakkor egészen ember, keveredés és szétválasztás nélkül. Ez ma annyit jelent: minél erősebb az ember kapcsolata Istennel, annál inkább szabad. Minél közelebb van és minél szorosabban kötődik Istenhez, annál inkább ember. Alapvető mintakép ez a dogma mind az egyházra, mind az egyes emberre vonatkoztatva — ebben látom legfőbb jelentőségét. Hogyan értelmezi professzor úr az eszkatológia fogalmát? — A modern teológiának egyik legnehezebben értelmezhető fogalma. Eredetileg a végső időket illető tanítást jelenti. Ez a végső idő azonban már megkezdődött: Jézus Krisztusban ez a vég már bekövetkezett, az egyház és annak szentségei révén pedig a jelenbe nyúlik. Eszerint már most a véglegesben élünk, végérvényesen döntenünk kell — másrészt viszont mégis az ideiglenesben vagyunk. A „már" és „még nem" közötti feszültség a lényege a keresztény eszkatológiának. „Az Atya Igéje testté lett" — vajon az Ige megtestesülése jelentős-e az eszkatológia szempontjából? — Ez a kijelentés azért fontos az eszkatológiában, mert ennek értelmében az eredeti Élet és Fény, vagyis Isten, minden valóság teljessége és maga az átfogó Valóság, belépett a történelembe. így az üresbe futó, a halálnak kitett idő teljességet nyer, eljött az idő teljessége. Megtörtént valami, ami a történelmen belül felülmúlhatatlan. Isten végleges igent mondott, elfogadta az embert és a világot. Ennek megfelelően a Megtestesülés ugyanazt jelenti, mint a végső idő, az idő teljessége. Könyvében (Der Gott Jesu Chrisfi) azt írta, hogy az Atya az, aki szól, a Fiú, aki megfelel, a Szentlélek, aki befogad. Felfogja a keresztény ember a Szent háromság tanéban a hitnek azt az ősalapját, amely eszkatologikus értelemben is jelentőségteljes? — A szentháromságos hit legmélyebb tartalmát az első János-levél foglalja össze: „Az Isten szeretet". Azért nyilatkoztatja ki magát szeretetként, mert <3 az örök Szeretet. Ha pedig Isten önmagában a Szeretet, akkor mindaz, ami a szeretetben és szeretettről történik, már most beépül a valóság végleges állományába — a szeretet az utolsó, a végérvényes valóság, 96
