Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Rahner, Karl - Endreffy Zoltán (ford.): A teológia napjainkban
őzt képzelnünk, hogy e kérdésekre mér előre tudjuk a világos és egyértelmű válaszokat vagy, hogy megválaszolásukat átengedhetjük a világi fórumoknak. Ha ezenkívül még meggondoljuk, hogy a megértés mai horizontjai és a természetes ismeretek felől újból át kell gondolnunk és gyakran újra kell fogalmaznunk is a teológia klasz- szikus témáit - így az igazi kinyilatkoztatás valóságát, a háromszemélyű egy Istenről, a megtestesülésről, az egyház lényegéről, a szentségekről szóló tanítást stb. -, akkor fogjuk csak világosan látni, hogy milyen mérhetetlenül nagy és nehéz feladatok előtt áll a teológia ma Kétségkívül nagyra becsülhetjük a XIX. századnak és a XX. század első felének újskolasztikus teológiáját, és még mindig tanulhatunk is tőle nagyon lényeges dolgokat, ám a ma és a holnap teológiája — mint a most kialakult világegyháznak a holnapot és az eredményes igehirdetést szem előtt tartó teológiája - olyan feladatok előtt áll, amelyek lényegesen nehezebbek és alapvetőbbek, mint az elmúlt száz évben felmerült feladatok. Ha tehát itt a mai teológiáról beszélünk, akkor, tekintetbe véve a mai teológia mérhetetlen feladatait, magától értődik, hogy csak néhány szempontot említhetünk, amelyeket munkájában a mai teológiának figyelembe kell vennie, itt tehát nem tehetünk kijelentéseket meghatározott teológiai problémákról, tárgyszerűen és a maguk sajátosságában tárgyalva ezeket, hanem csak néhány tulajdonságot említhetünk, amelyeknek ma is meg kell lenniük egy katolikus teológiában, ha valóban teológia és valóban katolikus teológia kíván lenni. E tulajdonságok felsorolásánál nem támasztunk igényt semmiféle rendszerességre. A mi teológiánk, itt, Európában nyugodtan megmaradhat a jövőben is európai teológiának. Mivel ma a ténylegesen megvalósult világegyházban elismerjük a teológiák pluralizmusát az egy egyházon és ugyanazon a hiten belül — olyan teológiák pluralizmusát, amelyek nem azonosak a mi nyugati teológiánkkal, mivel különböző világkultúrákban gyökereznek —, éppen ezért mi nyugodtan továbbvihetjük nyugati, európai teológiánkat mint a mienket, amíg egyáltalán van Európa, amelyhez hozzátartoznak a szláv népek is Tudatában vagyunk annak, hogy az egyházban már nem ez az egyetlen teológia, amelyet exportálni lehetne más kultúrák keresztényeinek, mint a gyarmatosító,s korában. De ez a szerénység, amelyet a mai körülmények követelnek tőlünk, egyúttal elfogulatlanabbá is teszi teológiám kát, amelynek már nem kell magát annyira túlterheltnek éreznie. De ennek a nyugati teológiának ma is küldetése van az Európán és Észak-Amerikán kívüli kereszténységek és teológiáik számára. Ahogyan egykor a nyugat-európai teológia tanult és méq ma i,s tanulhat az első keresztény századok teológiájától, amelynek nem Európa volt a hazája (mivel a kereszténység történelmi vallás, amely egyáltalán nem gondolható el az egyes kultúrák kapcsolata, és a köztük folyó eszemecsere nélkül), ugyanúgy kell a jövőben az európai teológiától tanulnia Latin-Amerika, Afrika és Kelet-Ázisia nem-európai teológiájának, nekünk pedig Európában elfogulatlan bátorsággal vállalnunk kell ezt a közvetítő funkciót az egész világ irányában, anélkül, hogy sajátosan európai kereszténységet akarnánk ráerőltetni más népekre az ő üdvösségükként. A mai teológiának elég bátornak kell lennie ahhoz, hogy új legyen. Igaz: mivel a hit ugyanaz minden korban és minden népnél, ezért van történelmi folytonosság és kötelező hagyomány, amelyet nem szabad tagadni. De a teológia ma mégis lehet valóban új. És itt még az sem szükséges, hogy ez a teológia a II. Vatikáni Zsinat teológiájaként legyen jellemezhető, mert a zsinaton — haladó vonásai ellenére - mégis csak a zsinat előtti, hagyományos teológia dominált témáival, latinjával, fogalmi készletével, a Szentírás rá jellemző alkalmazási módjával, s ennek nem kell így maradnia. Ez az új teológia a korábbinál elfogu- latlanabbul veszi tudomásul a dogma- és teológiatörténeti kutatás eredményeit, és annak ellenére, hogy tiszteletet tanúsít az egyház dogmái iránt, mégsem próbálja erőszakkal úgy kiigazítani ezeket az eredményeket, mintha mindig, mindenütt és minden korban tételes formában megtalálhatónak kellene lennie az egyház mai tanításának, mintha a dogmatörténet csak a megfogalmazások története lenne, a dogmának pedig - amely maga a dolog — nem volna történelme. Az új teológiának pozitívabb a viszonya a Descartes-tól és Kanttól számított modern filozófiához, számára a modern filozófia — a német idealizmus, az angolszász nyelvfilozófia és tudományelmélet - nem egyszerűen legyőzendő ellenfél, mint a hagyományos újskolasztika számára, melynek felfogása szerint Szent Tamásnál - mint valami tengerbe — egybetorkollik az igaz filozófiai megismerés összes folyója (valahogy így mondta XIII. Leó pápa), az új teológia — miközben bátran mer önmaga lenni és mer kritikát gyakorolni — baráti párbeszédet folytat a modern filozófiával, mert végső szándékaiban és magatartásában a magáénak érzi, és nem akar többé egy egyházi gettó filozófiája lenni. A mai teológiát a régebbinél nagyobb mértékben foglalkoztatják a mai ember konkrét kérdései, annak az embernek a kérdései, aki a józanság és a technikai racionalitás talaján áll, aki kritikai-társadalmi politikát folytat, és aki meg tudja érteni a politikai teológiát 4
