Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Rahner, Karl - Endreffy Zoltán (ford.): A teológia napjainkban
és a felszabadulás teológiáját, mivel ezek éppen azt ismerik fel, hogy az ember csak akkor alakíthat ki egzisztenciálisan hiteles teológiát, ha állandóan bírálja és felülvizsgálja saját társadalmi szituációját, még ha erről nem is kell mindig nyomatékosan beszélni. Egy új teológiának bátrabban és határozottabban kell végigvinnie az összes teológiai szaktudományon és az összes részletkérdésen azt a meggyőződést, hogy Istenről csak analóg kijelentéseket lehet tenni, hogy Isten nem részmozzanat a világon belül, hanem a világ egész valóságának hordozó alapja, és így nem a világban működik, hanem a világot okozza, a világgal kapcsolatos működése pedig nem' egy részleges valóság létrehozása a világban, hanem a maga abszolút valóságának természetfeletti és kegyelemszerű önközlése. Ezeknek az új ösztönzéseknek és feladatoknak a következtében az új teológia szükségképp nagyobb mértékben fog irányzatokra és ágazatokra tagolódni, elkerülhetetlenül töredékesebb lesz, mint korábban, s nem nyújthat minden irányban kidolgozott rendszert. Az új teológia jobban ki lesz téve bizonyos divattendenciák hatásának, amelyek csak látszólag keresztények, mint amilyen például az „Isten-halála" teológia; a régebbi teológiáknál jobban fogják fenyegetni azok a törekvések, hogy kevés számú, könnyen megfogalmazható tantételre és magatartásmódra vezessék vissza a keresztény hitet, s ily módon végül is torz humanizmussá változtassák át a kereszténységet. Az új teológia becsületesen bevallhatja és számításba is veheti ezeket a veszélyeket, de egyúttal rámutathat arra, hogy a régi és hagyományos teológiában is jelen voltak és hatottak olyan tendenciák és felfogásmódok, amelyeknek semmi közük sem volt az igazi kereszténységhez, csak éppen nem vették őket észre. Hogyan lehetne máskülönben megmagyarázni, hogy a teológiában is oly magától értődőén elfogadtak vagy éppen igazoltak igazságtalan társadalmi berendezkedéseket, s olyan cselekedeteket, amelyeknek az elkövetői megsértették a lelkiismereti szabadságot és az emberi méltóságot, mint például az eretnek üldözések, a vallásháborúk, a boszorkányégetések során, amelyeket a hivatalos egyház is helyeselt vagy éppen eltűrt. Természetesen az új teológia nem tekintheti az újskolasztikát pusztán a legyőzött elődnek, amelyet egyszerűen maga mögött hagyhat; ez a múlt is olyan valóság, melynek értékeit újból meg kell szerezni és amelynek a magol részéről kritikai funkciót kell betöltenie utódjával szemben. Ennek ellenére az újskolasztikához nem lehet vissszatérni, még ha itt-ott vannak is ilyen kísérletek. A teológiának a jövőben is Istennel lesz dolga, az abszolút Istennel, akit nem lehet azonosítani a világgal és az emberrel, mert az ember felszabadulásának egyetlen lehetőségét végül is ennek az Istennek az imádása jelenti. Még ha azt mondaná is valaki, hogy a teológiának voltaképpen nem Istennel van dolga, hanem az Istenről való beszéddel és ezért a teológia elsősorban azzal foglalkozik, vajon lehetséges-e egyáltalán az Istenről való beszéd, amelyet azután másnak kell átengedni, annak, akinek van bátorsága ehhez a beszédhez; még ha ezt mondaná is valaki, az Istenről szóló beszéd és az Istenről való beszédről szóló beszéd végül mégis csak magáról Istenről szól Különben fel kellene hagyni a teológiával mint régimódi képzeteken alapuló fecsegéssel, és azzal a hiábavalósággal sem kellene az időt tölteni, hogy összeeszkábálunk egy olyan teológiát, amely Isten halálát hirdeti. Kár lenne az időért, amit ilyen, Istent elparentáló gyászbeszédekre fordítanánk; a pozitivista természettudós, aki Istenről eleve nem beszél, becsületesebb és rokonszenvesebb volna, mint a teológus, aki saját pusztulását beszéli be magánok. A teológia természetesen a fundamentális teológia szemszögéből vizsgálja azt a kérdést, hogy lehet-e valóban beszélni Istenről, és ha igen, akkor hogyan és milyen feltételek esetén. De a teológia lényegéhez tartozik az az igény, hogy Istenről lehet értelmesen beszélni, még ha ez a beszéd szükségképpen csak dadogás is, melynek igazi értelmét csak számtalan sok megszorítással lehet megadni. De kit értünk ezen az Istenen, akiről; a teológia azt állítja, hogy tud róla beszélni? Hogy Isten valóban Isten legyen és az is maradjon, ahhoz az kell, hogy ez az Isten a kimondhatatlan titok, a mysterium ineffabile legyen, aki mindörökre a mennyben lakik és akiről csak úgy lehet beszélni, hogy a beszéd az utolsó pillanat az elnémulás előtt. Mi, keresztények természetesen azt valljuk, hogy Jézusban éppen ez a kimondhatatlan titok jött hozzánk közel bűneink bocsánataként és örök életünk gyanánt. De véges teremtménnyé változott volna a hozzánk közel jött Isten, ha nem éppen úgy jött volna közel hozzánk, mint aki ikörülhatárolhatatlanul felfoghatatlan, ha maga Isten boldogító színelátása i,s nem' abban állna, hogy az üdvözölt szeretet feltétel nélkül kapitulál Isten felfoghatatlansága előtt, mely kapitulációban maga a birtokba vevő megismerés változik át önmagát megszüntetve válik a szabad szeretet örök orthopraxisává, A teológiának ma sokkal behatóbban kellene foglalkoznia azokkal a problémákkal, amelyeket a mai természettudományok vetnek föl számára. Az utóbbi évtizedekben kétségkívül békesség volt a természettudományok és a teológia között. Ma kevesebb olyan természet- tudós van, mint Höckel korában, aki nyíltan és vadul támadná a kereszténységet. És for5
