Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Zerfass, Rolf - Bánhegyi B. Miksa (ford.): A lelkipásztor mint sebekkel borított orvos
és gondosan kiértékelt tapasztalat előbbre vinni bennünket, mint a meg nem értett élményekkel teli évek.9 — Az írásos följegyzés második nagy esélye abban van, hogy egy új teológiai keresés és kutatás kiindulópontjává lehet, a Szentírás mellett a kinyilatkoztatás második eleven forrásává. Anton Boisen, az amerikai lelkipásztori mozgalom alapítója a szenvedő ember tanulmányozását úgy ajánlotta, mint a bibliai és egyházi hagyomány „holt” dokumentumai mellett a hit élő dokumentumait, leginkább a lelkipásztori határeseteket. Mert általában éppen azáltal lesz valami „határeset", hogy szétfeszíti a megoldások szokásos mintáját. Ami azt jelenti, hogy nem a másik ember ért végére a tudományának, hanem én. Nemcsak a másik ember kerül oda az alapvető kérdések elé, hanem én is: Mi az élet értelme? Mi a bűn és mi a megbocsátás? Ki az! Isten és mi nem az Isten? Ezeket a kérdéseket egyetlen lelkipásztor sem hagyhatja, nem akarhatja a háta mögött hagyni sohasem. Ezért „a lelkipásztori munka sohasem korlátozódhatik egy jó beszélgetésre. Ez is egyfajta istenkeresés — annak az életében, akinek szolgálunk. A lelkipásztorkodás paradoxonja abban van, hogy az Istent, akit vinni szeretnénk, azoknak az embereknek az életében találjuk meg, akiknek vinnünk kellene őt. Csak akkor juthat el a lelkipásztor arra a felismerésre, hogy azok segítik, akiket ő segít, ha a lelkipásztori kapcsolatot saját hite és saját kontemplációja élő forrásának tudja tekinteni.”10 Azonban mi tudná őt jobban érlelni, mint annak a csodálatos tudata, hogy Isten ennyire elébe jön? 2. A személyiség alakításához szükség van türelemre és imádságra. Szükséges a türelem, mert növekedési folyamatról van szó, amely az egész életre kihúzódik. A növekedéshez viszont idő kell. A türelem görög szava hüpomoné, vagyis az „alatta maradás” képessége. Az az elképzelés, hogy az életnek folyamatosan fölfelé kell mennie, mégpedig gyorsan és kerülőutak nélkül, ideológia. A valódi élethez a lappangási periódusok éppúgy hozzátartoznak, mint a növekedési fázisok, a pihenők éppoly szükségesek, mint a továbbindu- lások. „Minden tisztelet az exodusnak — de nekem közbe-közbe szükségem van egy szép padra." Aki ezt ki tudja mondani, ezzel elárulja, hogy megértette, mi a hit: megszabadulás attól a kényszertől, hogy önmagunkban kell hinnünk (J Moltmann). Az megtanulja, hogy másként kell bánni az idővel, és éppen ezáltal lesz jó lelkipásztor, mert így a másik ember számára is tud annyi időt szakítani, amennyire annak szüksége van — valóban „mennyei" türelemmel. Nem tudom előbb begyógyítani a sebeimet, mint ahogy azok maguktól beforrnak. De le tudom venni a kötést annak a szeme előtt, aki meg tud gyógyítani minden sebet. Paul Gerhard11 remek egyszerűséggel hív bennünket erre: Hagyd az örök Istenre Minden te utadat, Ha bánt szíved keserve, Ő néked nyugtot ad. Ami most bánt bennünket, azaz egzisztenciánk kellős közepén, a „szívünkben" tesz beteggé bennünket, elveszti fojtogató, emésztő erejét, ha merjük hinni, hogy Isten nem erőltet bennünket egy meghatározott útra, hanem hajlandó velünk együtt keresni azt az utat, amelyen valóban járni tudunk: Ki az eget hordozza, . Oszlat felhőt, szelet: Napját rád is felhozza, Atyád ő, áld, szeret.12 Erről az Istenről el tudom hinni, hogy megvannak az eszközei és útiai, amelyekre én még gondolni sem merek — így aztán háttérbe szorul a tépelődés is, és helyén imádság támad, Isten közvetlen megszólítása: Van utad számtalan sok, Uram, és eszközöd; Ránk jóságod, áldásod Bőséggel öntözöd. Munkádnak akadálya, Szünete nincs soha; Ügy teszel, mint kívánjq Gyermekeid java,
