Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)

1984 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Zerfass, Rolf - Bánhegyi B. Miksa (ford.): A lelkipásztor mint sebekkel borított orvos

— Ez megkérdezte: Mikor jössz?

— Ö azt felelte: Ma!"

Nem holnap, nem jövőre, nem akkor kezdődik a megváltás, amikor már elvették a világ minden nyomorúságát, hanem a nyomorúság közepette, ott, ahol éppen állunk. Még ha valaki szívesen el is fogadná a sebekkel borított orvos képét lelkipásztori lelkiségének eszményképévé, rendkívül nehéz elfogadni azt, hogy ennek a megváltó történésnek már most el kell kezdődnie — saját tanácstalanságunk közepette. Azonban soha nem lesz merszem saját gyöngeségemmel szemben, ha nincsen most, a jelen pillanatban, amikor úgy érzem, hogy erőmön felül vagyok megterhelve mint lelkipásztor. A lelkipásztorkodás pedig éppen akkor válik komollyá, ha nem tudok fölkészülni, ha nem tudom- magam előre beállítani azokra a problémákra, amelyek elé a partnerem állít. Éppen ilyenkor nem szabad elmenekülni, ilyenkor kell helytállni. Josua Ben Lévi nem értette meg, mert a le-genda így fejeződik be:

„Amikor Josua rabbi ismét visszatért Illéshez, az megkérdezte:

— Nos, mit mondott a Messiás?

— Josua rabbi így felelt: Becsapott, mert azt mondta: Ma jövök! De nem jött.

— Illés azonban így válaszolt: Azt mondta neked: Ma, amikor a szavamat halljátok! (Zsolt 95,7-9)"

III. Gyakorlati következtetések a személyiségalakítás munkájához

A személyiségalakítás nem mehet végbe képek nélkül. A képességek minden hosszú jegyzékénél jobban képesek tájékozódást nyújtani; feltéve, ha nem értik félre őket, vagy nem használják helytelenül, csupán appellative azokat. A sebekkel borított orvos képe sincs fölvértezve ezek ellen. Ha abszolutizáljuk, fölhasználható a sikertelenség dicsőítésére és misztifikálására, mintha csak rossznak kellene lennie a lelkiismeretünknek, ha valami erőlködés nélkül, szinte magától értetődően sikerül a lelkipásztori munkában. A Kereszt minden teológiájának az az árnyoldala, hogy a depresszióra hajlamos emberek mögéje bújnak és sikerrel kihúzzák magukat az alól a veszély alól, hogy konfliktusba kerüljenek saját dep- resszív alkatukkal.

Ezek igazában félbe vágják a sebekkel borított orvos képét: A Messiás elszántsága, hogy rendelkezésre áll itt és most, nem egyeztethető össze a hamis szenvedésmisztika nyafogásá- val (és kényelemszeretetével).

Ez ellen elbeszélésünkből még legalább két fontos imperatívuszt lehet levezetni a lelki- pásztor egyéniségének gyakorlati alakításához:

1. A személyiség alakításához szükség van reflexióra és kísérésre A sebekkel borított orvos képe a maga módján bizonyítja azt a tételt, hogy a leggyümölcsözőbb képzés a lelkipásztorkodás területén a gyakorlatot kísérő módon, gyakorlati tanácsadással történik, amely rávezet arra, hogy az eredménytelenségeinket, a küszöb alatt jelentkező rossz érzéseinket ne rejtsük el egyszerűen, hanem hozzuk elő és dolgozzuk végig őket, hogy ne tudjanak a tudatalattiból tovább zavarni, vagy hogy ne emésszék feleslegesen erőinket. Felfogó képességünk élesítésének egyik legjobb segédeszköze a tapasztalatokról történő írásos rögzítés (feljegyzés egy betegágynál folytatott beszélgetésről, vagy tervbeszámoló az egyházközségi munkában). Ezeknek a följegyzéseknek — a szociális munka területén ezek már magától értetődő eszközei az ellenőrzésnek — kettős funkciója van a lelkipásztori önképzés területén:

— Először is segítenek abban, hogy a leírás következtében bizonyos távolságot tudjak teremteni a munkámhoz és a szerepemhez. Ez azt jelenti, hogy reálisan tudom szemügyre venni azt a helyet, amelyen éppen vagyok, az általam ténylegesen képviselt értékeket, a konfliktus megoldására irányuló kísérleteimnek a kötésmintáját. Csak az képes megadni az irányt, hogy hova akar menni, aki meg tudja mondani, hogy hol áll. Kiindulópont nélkül nincsen út.7 Az ilyen följegyzések, amiket megbeszélek a munkacsoportommal is, nemcsak azt mutatják meg, hogy mit éltem át, hanem azt is, hogy az átélt dolgoknak mely részét nem szabad még egészen közel engednem magamhoz. Ugyanis minden észlelésünk szelektív, a szelekció elve viszont az a kép, amelyet önmagunkról alakítottunk ki. „Hol van azonban az a realista, akii képes volna minden tapasztalatának megengedni, hogy saját tapasztalatává legyen? Ki képes arra, hogy boldogságát és szomorúságát, gyűlöletét és szimpátiáját úgy fogadja el, mint ami hozzátartozik az énjéhez?”8 Amíg nem jutottunk el odáig, hogy valóságosan el tudjuk fogadni tapasztalatainkat, addiq nem vagyunk képesek arra sem-, hogy megfelelő módon találkozzunk ezekkel a tapasztalatokkal a másik emberben. Ami félelmet kelt bennünk önmagunkból, az vakrémületbe -kerget bennünket akkor is, ha egy másik ember problémájaként jelenik meg előttünk. Ezért tud egyetlen jól dokumentált

21