Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Cselényi István Gábor: Az egyházközség diakóniája
karitatív munkát, hangsúlyoznunk kell: a diakónia több, mint bármilyen intézményesített karitász-szerv munkájába való bekapcsolódás. Az egész közösség szolgálata a közösség minden tagja felé, együttes felelősség az egyházközség többi tagjaiért, sőt a kívülállókért is.5 — A közösségen belül természetesen különleges helyet töltenek be a lelkipásztorok, — a diakónia tekintetében is. Az igehirdetés tudatformáló szerepéről már szóltunk. A papság feladata a közösség lelkesítése, a diakóniára való fogékonyság felkeltése. A lelkipásztori tervezésbe éppúgy be kell számítaniuk a szükséghelyzetben lévök feltérképezését, mint a vasárnapi misék rendjét. A plébános és munkatársai választják ki a karitatív csoport tagjait, vezetőit, akikről gondoskodniuk kell mind lelki képzésben, mind anyagiak tekintetében. — Azt mondhatná valaki: ugyan, hol van egy-egy kis létszámú plébániának módja, lehetősége, anyagi ereje arra, hogy karitativ tevékenységet folytasson. Pedig ha belegondolunk, minden egyes, főleg vasárnapi, ünnepi szentmisén módunk van arra, hogy — az ige erejével — valóban testvérekké alakítsuk a plébánia tagjait; anyagiak gyűjtésére is, aminek azért egy kis töredékét mindig lehetne a segítségre szorultaknak is félretenni. Katekézisen, elsöáldozó és bérmálási előkészület alatt már a gyerekeket is, a háttérben a szülőket is ráhangolhatjuk a családon belül, a szomszédságban és környezetükben lévők segítésére, s ezzel máris elindítottuk a plébániát a szolgálat útja leié. Ha aztán már az egész közösséget átjárta a ki- engesztelődés szellemének ereje, önként jelentkeznek majd olyanok is, akik hivatásszerűen is a diakóniának szentelik magukat. Itt annyi szerepe marad a lelkipásztornak, hogy összehangolja a spontán kezdeményezéseket és a szervezettebb formát, felkarolja az egyesek „alulról” jövő indításait, de azokat bekapcsolja az „egész" vérkeringésébe. Szóljunk tehát azokról is, akik hivatásuknak tekintik a szeretetszolgálatot. Mai plébánia éppúgy nem képzelhető el karitász-csoport nélkül, mint élő képviselőtestület, biblia- és családi kör nélkül. Az egyházközségi karitász mégsem alkothat elszigetelt egységet, hanem a templomi élettel eleven kapcsolatban állva fejti ki hatását, ezért elképzelhető az is, hogy tagjai bekapcsolódnak az igehirdetésbe, liturgiái szerepet is vállalnak. Jó, ha tagjaik (legalább részben) a képviselőtestületnek is tagjai, igy megvalósulhat a jelzett kölcsönhatás az egyház- község életfunkciói között. Csak előny, ha orvos vagy orvosnő, ápolónő, de adminisztrációban, anyagi ügyekben járatos szakember is tagja a csoportnak. De ha karitászt képviselnek is, feladatuk mégsem csupán pénz begyűjtése és szétosztása. Többről van szó. Fel kell keresniük a családokat, személyes kapcsolatokat kell kiépíteniük. A karitatív csoport tagjának fő erénye az alázat, nem feledve Krisztus szavát, hogy az ö szemében az a nagyobb úr, aki többet teljesít a szolgálatból (vö. Mk 10,41—45), ez az alázat azután a szeretet zsenialitására teszi őket képessé. Igen fontos, hogy a karitatív csoport átfogó tájékoztatást kapjon a segítségadás lehetőségeiről, beleértve az egyházmegyei, országos adottságokat is (pl. hol van megfelelő szociális otthon, szakrendelés, kórház).6 Néhány követhető modell A plébániai diakónia világszerte egyre élőbb valóság. Recepteket adni arra vonatkozólag, hogy egy-egy konkrét helyzetben mi a követendő út, lehetetlen. Mégis megkísérlünk ösz- szefoglalni néhány jól bevált módszert, melyeknek egyike-másika talán nálunk is gyökeret verhet.7 Ami a városi plébániákat illeti, itt már az is diakóniai feladat lenne, ha segítenénk leépíteni a hatalmas lakótömbök lakóinak anonimitását. Ilyen helyeken még azok is, akik karitatív munkára vállalkoznak, visszariadnak a nagy tömegek miatt. A megoldás a lakó- negyed-apostolkodás lenne, tehát minden ilyen egységnek meglenne a maga felelőse, aki figyelemmel kíséri, hol van szükség segítésre. Vidéken még sok helyütt él a családok közti kapcsolattartás valamilyen formája, ezt kellene újra élőbbé tenni, hogy az egymás közelében élők valóban szomszédok, barátok legyenek. — Van diakóniai szerepe a családi körnek is, s egyáltalán, a családpasztorációnak, hiszen éppen ennek révén jut felszínre, hol, kiket, miben kellene a közösségnek segítenie. A kör megbeszéléseinek is probléma-tudatot kell ébreszteniük és aztán tevékenységre kell serkenteniük. — Külön tanulmányt érdemelne a betegek, testi és lelki fogyatékosak, mozgás-, hallás- vagy látás sérültek felkarolásának ügye. Erre vonatkozólag csak néhány gyakorlati szempontot említsünk. Nem lenne megoldhatatlan, hogy olyan készülékeket szereljünk fel a templompadokba, amelyek lehetővé teszik a hallássérültek bekapcsolódását a szentmisébe. Meg lehet szervezni betegek alkalomszerű vagy rendszeres felszállítását a vasárnapi istentiszteletre. Be lehet fogni hittano- sokat, fiatalokat, hogy — betegláncot alkotva — keressék fel a környezetükben lévő magányosokat, betegeket. — Sok helyütt akadályozza a karitatív munkát, hogy sem a plébánia nem tudja, hol segítsen, sem a rászorultak nem tudják, hogyan segíthetnek rajtuk. Ezt át lehetne hidalni kérdőívek szétküldésével, másrészt hirdetőtáblával. Előbbin az egyházközség tagjai jelezhetik igényeiket, utóbbin a plébánia (a karitatív csoport) feltüntetheti, mi51
