Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Gyulay Endre: Nosztalgia vagy karitász?
lyen lehetőségek állnak rendelkezésére. A diakóniának a lehető legteljesebben át kell hatnia az egyház „legláthatóbb", leginkább „kirakatban" lévő részét, a parochiát. Jegyzetek: 1. Alois Sustar: Diakonie in einer erneuerten Pastoral, in: Diakonie der Gemeinde. Wien, Herder 1978. 106. kk. — 2. Rudoll Pesch: Die zentralen Verkündigungsinhalte zur Diakonie. Uo. 51. kk. — 3. Maria Biihrer: Belastungen und Erwartungen des heutigen Menschen. Uo. 20. kk. — 4. Karl Gastgeber: Wie predigen und unterrichten wir über Diakonie? Uo. 64. o. — 5. Sustar: i.m. — 6. Leopold Ungar: Caritas und Diakonie in Pfarre, Diözese und Weltkirche. Uo. 67. o. — 7. Leopold Etlinger: Nachbarschaftshilfe für alte Menschen, Familien, Kinder. Uo. 98. o. Cselényi István Gábor NOSZTALGIA VAGY KARITÁSZ? „Arról ismerje meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt" (Jn 13,35). — „A hívek mind összetartottak és mindenük közös volt. Birtokaikat eladták és az árát szétosztották kinek-kinek szükségéhez mérten ... és az egész nép szerete- tében álltak. Az Ür pedig napról napra növelte az üdvösségre rendeltek számát" (ApCsel 244—47). Az egyház minden korban megtalálta a főparancs teljesítésének módját. Keresztény őseink hol birtokaikat adták el a szegények miatt, hol Antiochiában gyűjtöttek a Jeruzsálemben lakó éhezőknek, hol diakónusokat állítottak be az „elhanyagolt" özvegyek szolgálatára. Később rendek alakultak betegápolásra, a foglyok kiváltására, akár úgy is, hogy a rendtagok maguk vállalták a gályarabságot. Kórházak, árvaházak, öregek otthonai, sőt iskolák és a mellettük működő kollégiumok is évszázadokon át majdnem kizárólagosan az egyház alapítása, szervezése és vezetése alatt léteztek. Napjainkban sok országban, így nálunk is, ezek gondjait átvette az állam. Felelősséget vállalt az elhagyatottakért, a betegekért, iskolák mellett működő nevelőintézetekért, sőt az elhagyott vagy veszélyeztetett gyermekek neveléséért is. Jó ez? Tulajdonképpen jó volna. Az egyház tanítása és példája átment a mindenki által igényelt szociális gondolkozásba, szociális cselekvésbe. Hála Istennek! De miért csak „tulajdonképpen jó volna?" Azért, mert amíg a gondoskodás régen „alamizsnából" és „alapítványokból" élt, tehát személyes szeretet hozta létre és tartotta fenn azt, ma az állam az adóbevételekből vagy a társadalombiztosítás összegeiből fedezi ezeket. Az „adakozás” személytelenné vagy „önzővé" vált, ti. a biztosítást vállalom azért, hogy ha majd bajban leszek, megfelelő segítséget kapjak beadott forintjaimért. Így elveszett az önkéntesség, az egyéni felelősség tudata, az „én hozzájárulásom" élménye, vagy ha tetszik: a tudatos szeretet gyakorlása. A szeretetszolgálat intézménnyé lett, költségvetések, hivatalok, alkalmazottak és főnökök „munkahelyeivé". Megszűnt az Istentől indított és Istenben teljesen megbízó szentek sora, akik a „semmiből" teremtették elő és tartották fenn ezeket a karitatív intézményeket. Megszűnt az Istennek szentelt életű szerzetesek csoportja, akik élethivatásuknak fogták fel e munkákat, és végezték azt egy életen át „fizetés" nélkül, és „borítékok” várása, igénylése nélkül. Életük mozgatója az Isten és a felebarát szeretete volt, ami lassű önfeláldozásig ment, lemondva családról, és sok mindenről Istenért, betegekért, gyerekekért, azaz mindazokért, akik szükséget szenvedtek és segítségre szorultak. Megtalálja-e helyét a testvéri szeretetközösség, az egyház és minden egyes tagja ma? Itt, ebben az új világban? Mi a feladatuk a krisztusi szeretetparancs mai teljesítésében? — Vajon alapitsunk-e szociális otthonokat a hívek részére? Vagy nyomorék gyerekek számára? Süketek vagy vakok, mozgássérültek vagy idióta gyermekek részére? Ez szép feladat. De az „új világban" nosztalgiának hat! Mintha csak arra szolgálna, hogy a régi feladatokat és eredményeket el ne felejtsük. Az adót, a társadalombiztosítás összegeit híveink is befizetik. így a szociális intézmények szolgáltatásait jogosan kívánhatják, követelhetik maguk, övéik részére. Gondolkozásunk sem lehet a régi, „semmivel" induló szenteké, hiszen elindítani sem lehetne ilyent, amíg a kellő anyagi fedezet nincs meg hozzá. Építéshez, alapításhoz engedélyt sem kapnának a megfelelő anyagi bázis nélkül. Vállalhatjuk ugyan ilyen létesítmények felállítását, de ehhez híveink véleményét is ki kell kérnünk. Ha az állam ezen feladatokat kézbe vette, az egyház anyagi eszközeit másra kellene felhasználnunk. — Ugyanakkor az egyház helyi vezetőinek gondoskodniuk kell arról, hogy ezekben az intézményekben élő hívek, emberi jogaiknak megfelelően és a vallásszabadság alkot52
