Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 4. szám - KÖRKÉP - Seprődi Éva: A példaadás szolgálata
Sem számító — élet. A plébánia kilenc gyermeknek adott átmeneti otthont. Ä finom ebédhez „Püspök Ür mindig nevetve kivánt jó étvágyat — írja —, és én mindig annyit ettem, amennyi csak belém fért!" Kis idő elteltével egy tanítónő érkezett a plébániára, hogy a kis védencet végül is komoly munkára fogja. így ír erről életrajzában: „ . . . akkor alig jött álom a szememre. Csak vártam a tanító nénivel való találkozást, aki bevezet majd a tudás világába. És másnap, gondolataimba merülve ültem a szobában, ahol egyszer csak kinyílt az ajtó és megláttam egy nénit, aki szintén nyomorék volt, de szemei valami hihetetlen kedvességgel csillogtak felém!" Püspök Űr egy rokkant tanítónő segítségét kérte, hogy egy rokkant gyermek értelmét megnyissa és a szellemi értékek felé irányítsa. Ezt az igazi papi lelkületét, mélységes emberszeretetét, odaadását és türelmét siker koronázta. A kis nyomorék gyermek kezdett vágyat érezni a tudás iránt. Rövid időn belül elérhető volt nála, hogy szívesen menjen egy nagy városba, ahol két esztendőn át szakszerű oktatásban részesült. Ezek után minden az ö szorgalmán múlt. Ez is sikerrel járt. Nyomorék lábával ma már ír, rajzol, fest (ezzel nemzetközi kiállításon dijat nyert). Ha szórakoztatni akarja látogatóit, lábaival kazettát tesz a magnóba, kinyitja a televíziót, könyvekről, filmekről beszél. Egyszóval bekapcsolódik az egészséges életritmusba, s mint más ép ember, élvezi a művészet, a természet, a tudomány csodáit, azaz a világ minden istenadta szépségét. Apát urat azóta máshová szólította hivatása, de kapcsolatuk megmaradt. Ha arra jár, meglátogatja régi pártfogoltját, — aki erről mindig örömmel és megtiszteltetéssel számol be. Isten akarata néha felfoghatatlan. Az alig felcseperedett fiatalember mellől elszólitotta a legközelebbi és szinte nélkülözhetetlen segítőtársat: az édesanyát. Tragikus hirtelenséggel ment el az, akitől fizikai létezésének minden szükséges tennivalóját várhatta. „Ügy éreztem, — írja —, bezárult körülöttem minden. Kiszolgáltatott lettem. Sötét veremben vagyok. Nincs tovább . . Élete első nagy szenvedése volt ez. — De pár hét után megnyugodva mondta: „Tudom, bántotta, hogy én .ilyen' vagyok . . . Sajnálom öt! De amit ő tett, soha nem tenném meg! Az élet a legnagyobb kincsünk"! Édesapja otthagyta állását és édesanyja helyébe lépett. Azóta kettesben élnek. — Egy halvány bizonytalanság azonban kezdett beköltözni a házba: mi lesz, ha az édesapával is történik valami? Egy otthon gondolatával nehezen barátkozott meg, de rövid beszélgetés után beletörődött: „ha nem lesz más választás, bemegyek!" Ez a teljes odaadás, Isten akaratába való megelőzött belenyugvás ismét növelte lelkének értékét. — Édesanyja régebben gyakran eltolta kocsival a templomba, de „mióta meghalt — mondja —, csak itthonról beszélek Istennel. Érzem, hogy így is lehet. A plébános úr meg el is szokott jönni hozzám. Mindig örülök neki!" — Élete egészen megváltozott akkor, amikor plébánosa és mások segítségével motoros tolókocsihoz jutott. Hálás szívvel köszönte meg Istennek és nekik. Most már gyakran mehet az utcára, örül, hogy ezzel a kérésével nem fárasztja édesapját. — Mint minden emberben, benne is él a szeretet utáni vágy. Hosszú beszélgetések után fogadta el a gondolatot, hogy van az életnek olyan területe, ahol mégsem olyan, mint az egészséges ember. Hozzá tartozó társat csak barátok között kereshet. — És feláldozta készséggel azt az igényt is, hogy valakit egészen maga mellett tudhasson egy életen át. „így sem vagyok egyedül — mondta —, az igazi szeretetet úgysem emberben, hanem Istenben találom meg!" — Közvetlen és távolabbi körflyezetében többen elgondolkodtak azon, milyen igaz lélekfor- málásra képes Isten segítségével egy magatehetetlen beteg. Ragaszkodnak hozzá olyanok, akik példát vettek róla, akik változtattak életükön az ő türelmét, bizalmát, jóságát és egyszerűségét látván. Felkeresik, hogy egészséges lelkületet tanuljanak tőle, bár egy beteg testbe rejtette el azt az Isten, ö nem hagyhatja el a tolószéket és egészen szűk környezetét, mégis apostolkodik — tanúságot tesz! — Valaki egyszer így nyilatkozott: „Én mindig hittem Istenben, de rég távol éltem Tőle. De mióta bekerültem ennek a fiúnak .vonzáskörébe', újra imádkozni kezdtem!” Nem reklámnak írtam le a fentieket, és nem is azért, mert úgy éreztem, hogy valami új dologról számolok be. Itt most szószerint vehető az igazság: „az benne a rendkívüli, hogy nincs benne semmi rendkívüli!” „Csak" egy derűs lélekkel elfogadott áldozatos élet, „csak" egy végtelen nyitottság, bizalom és szeretet, „csak” egy parányi „fény" (a gyarló test miatt) „véka alá rejtve" de: — felfedezhetöen azok számára, akik a krisztusi felszólításra adni akarnak valamit „egynek a legkisebbek közül . . ." Seprödi Éva 46
