Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 4. szám - KÖRKÉP - Seprődi Éva: A példaadás szolgálata
denhová, és én sajnos annyit sem tudtam segíteni neki, hogy átfogjam a nyakát és meg- könnyítsem számára a cipelést. Éreztem, hogy sokszor néznek minket az emberek. Volt, hogy meg is sajnáltak. Együttéreztek anyámmal, mert látták, hogy úgy lógok rajta, akár egy élettelen, rongyból készült bábu. Én már akkor felfigyeltem a jó emberekre, akik gyakran elvettek anyámtól és vittek tovább." 6—7 éves koráról így ír: „Igyekeztem mindig becsületes gyermek lenni. Én nem szerettem veszekedni senkivel. Sőt, ha láttam, hogy két vagy több gyerek verekszik, én mindig igyekeztem szétválasztani őket és próbálkozásom többnyire sikerült is." — De itt az egyszerű igazságszeretet: ,,. .. én csak akkor veszekedtem, mikor büntetlenül megbántottak!" Egy alkalommal gyógyfürdőbe vitték szülei. Egy félreértés folytán túlságosan meleg vízbe fektették, minek következtében halálosan rosszul lett. Így emlékszik vissza erre: „Elvesztettem az eszméletemet, úgy kellett fellocsolni, hogy észre térjek. Aznap nem kértem, hogy újra vízbe tegyenek . .. bevallom: félénk, és bizalmatlan lettem!" De pár sorral lejjebb már így ír: „Régi bizalmatlanságom bizonyára azért volt, mert kisebbségérzésben szenvedtem. Ma már nincs így. És ma már azért nincs kisebbségérzetem, mert bízom az emberekben!" — Bizalomért bizalom jár! ö kiérdemelte. Lassan-lassan barátai lettek a faluban, akik nem megvetéssel, hanem szeretettel közeledtek hozzá. ........elképzelni sem lehet, m ilyen öröm volt számomra, hogy egy 6—7 éves, magával tehetetlen gyerekkel törődnek!" — emlékezik vissza. — Bezárkózottságából, magábafordultságából ez a kis gyermekközösség emelte ki. Talán ök voltak elindítói annak, hogy felfedezze önmagában az Istentől kapott emberi méltóságot. Így ír erről: „Egyenlő értékűnek kezdtem érezni magamat köztük. Embernek, akit Isten önmaga képére alkotott, s aki olyan csodálatos, hogy bennem is szép!" — A gyermekek bevonták saját körükbe. Az életrajz legderüsebb része az a pár oldal, melyben közös játékaikról számol be. De ekkor is kicseng a sorok közül, hogy Istentől kapta az erőt alkalmazkodóképessége kialakításához: „Indiánosdit játszottunk. Bevetettük magunkat a falu szélén húzódó erdőbe, a homokbánya mellé. Mindenki szanaszét futott az .ellenség' elől. Én nem tudtam futni, engem odaültettek a képzeletbeli sátor elé. Én voltam az ör!" — és mosolyogva fűzi hozzá szóban: „iszonyatos volt a tűző napon, mégis boldog voltam. Ügy éreztem, az én feladatom a legfontosabb. Igyekeztem is a legjobban ellátni!" A kicsi, hétköznapi dolgokhoz való hűségét mai napig megőrizte. Mivel mozgásában korlátozott volt, megfigyelöképessége kitűnővé fejlődött. Még ma is színes elevenséggel meséli el, milyen is falujukban az élet. Milyen például egy karácsonyest: ........mi, kisgyermekek nagyon vártuk! Ilyenkor minden olyan titokzatos volt. Ilyenk or nagyon boldog voltam, hiszen a karácsony az emberiség legszebb ünnepe. Talán ma mindenki boldog, mert ma nem számít, hogy ki a dúsgazdag, ki a koldusszegény. Ezen a szép ünnepen nem számít sem a rang, sem a vagyon, csak egy valami: a Szeretet!, amit egy hozzánk hasonló kicsi Gyermek, Istennek fia hozott el közénk!" — A falusi népszokásokkal kapcsolatosan említést tesz egyszerű apróságokról, ami gyermekként szórakozás volt számára, mai fejjel viszont tanulság: „Szilveszterkor nagy halom babot tett édesanyám egy edénybe. Bele kellett markolnunk, és akkor azt mondták az öregek: minél többet markol valaki, annál több pénze lesz az új évben!" Mosolyogva utal vissza erre: „Nekem mindkét kezem nyomorék. Semmit nem markoltam. De Isten segítségével mégis mindig mindenem megvolt az életben!" 19. .-ben nagy változás történt életében. Így emlékszik vissza: „Egy szép áprilisi napon kitoltak tolószékemmel az utcára. Nézgelödtem és hamarosan láttam, hogy Belon Püspök Ür jön felénk. (Akkor még falusi apát-plébános volt ott.) Gyakori vendége volt családunknak. Mindig szerette volna megbeszélni szüleimmel, hogy taníttassanak, hiszen nem vagyok értelmetlen. De kérése nem talált meghallgatásra. Azért a Püspök Ür hűségesen jött és újra, meg újra kérlelte szüléimét. Egy alkalommal aztán kérés helyett cselekedett. Minden különös megbeszélés nélkül elvitt magához a plébániára, egy-két pajtásommal együtt. Ügy mondta, most ez lesz az otthonunk. — Tulajdonképpen át sem tudtam gondolni a dolgot, de beleegyeztem. Valójában nem nagyon örültem a dolognak. Főleg, mikor megtudtam, hogy jön majd oda egy tanító néni is, aki megtanít engem az írásra és olvasásra. Persze, akkori gyermekeszemmel mindig csak a játékra gondoltam. Pedig már tízéves voltam. — Még szerencse, hogy mások nem hallgattak rám! Ettől kezdve új élet kezdődött számomra, de még nem sejtettem, milyen felejthetetlen élményekben lesz részem." Bájos egyszerűséggel írja le Püspök Úr gondoskodását, miként fogadta őket finom reggelivel, miként engedte át számukra az udvar hátsó felében lévő hambárt: „rendezzétek be magatoknak tetszésetek szerint!” És ennek a kicsi gyermeknek az élete ezzel fordulóponthoz ért. „Megkóstoltam a tudás fáját!" — írja címnek életrajza új fejezetéül, mert a plébánián töltött napok megízleltették vele az imádság szeretetén túl az írás és olvasás szerete- tét. — „Ez a drága ember nekem csak jót akar — írja le akkori gondolatait —, nem sérthetem meg, ha tiltakozom, ö azt akarja, hogy ha majd nagy leszek, ne legyen üres az életem ..." — Kilenc kicsi gyermek között kezdett emberré válni ez a — máshol embernek 45
