Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)

1984 / 4. szám - KÖRKÉP - Paleta Éva: Szolgálatra kész öregek

egészen a végig megvalljalak — mindazzal az idővel, ami még számomra az életből marad — s különösen végemmel. Utolsó tevékeny éveimet, halálomat csüggedten Rád bízom, Jézus: nehogy meggyöngüljön mindaz, amiről azt álmodtam, hogy érted befejezem. Elébemegyek Annak, aki jön. (Hymne de l'Univers, 106—107. old.)

Rabindranath Tagore pedig így beszélget Istennel: „Engedj igazul élnem, Uram, hogy majdan igazul jöjjön el hozzám a halál. — Felhágtam a bércre és nem találtam menedéket a hírnév kopár, meddő ormán. Vezess le, kalauzom, — mielőtt kilobban a fény — a nyugalom völgyébe, hol az élet termése aranybölcsességgé érlelődik" (Eltévedt madarak, 315, 320).

Kovács Margit kerámikusmüvész egyik legmegkapóbb domborműve szentendrei múzeumában az: „öregek csöndes lakomája". — Asztal körül ülnek az öregek, házasok és egyedülállók, férfiak és nők. Poharukat emelve ünnepelnek valakit vagy valamit. „Néha megállni, néha megülni, kis örömökre megilletödni" (Szent-Gály K.: „öregeknek való", Felszáll a köd, 87. o.). — Az asztal végén magányos öregasszony ül. Kezében még a kiürült tál. Töprengön néz maga elé. Nem vesz részt a vidámságban. Gondolatai messze kalandoznak, talán régi ebédekre, vacsorákra gondol, már nem élő övéire. Arcán szenvtelen, tompa reménytelenség, passzív beletörődés. — Arrébb öreg pár. A férfi tartja a tálat a szemmellát- hatóan gyenge asszonynak. Szemben velük két idős férfi iszogat búfelejtöen. Mellettük poharát vígan emelő férfi s szigorúan reá tekintő párja. A legdöbbenetesebb az asztal sarkán ülő öregasszony. Elmerül tálkájában, riadt-mohón markolva azt. Egészen a szájához emeli s fogatlanul szürcsöl belőle valamit, küszködve a táplálkozás szükséges nehézségével. Szobra az önfenntartás sürgető ösztönének, mint akinek már semmi egyéb nem fontos.

„Ha meg kell lenni: jól van és legyen, —

de jaj, ne csapj rá gyorsan, hirtelen, nehogy meghűljön szívében a vér: a szeretet,

babusgasd ezt a sánta verebet, tudod, hogy fél — s hogy fél!"

(Szent-Gály K.: „Imádság jó halálért" Felszáll a köd, 81. o.)

Ellentétben ezzel a megrendítő müvei, egészen más koncepcióban fogantán áll egy szobor Svédországban, Stockholmban, Miiles neves svéd szobrász szoborkertjében, a Milles- goardenban. Szinte a Mindenség fölé magaslón, fekete márványból: „Guds Hand" (Isten keze). A világ fölé nyúló kitárt istenkéz ujja hegyén, nekifeszülve szélnek, viharnak, légáramoknak, fellegeknek, s mindennek, mivel embernek birkóznia kell, már-már a transzcendentális határán, áll egy ember. Lobog a haja, széttárt két karjával egyensúlyoz, fel- felé-elöre néz . . . egy bár rugalmas testű, de időtlen, kortalan ember. Egyenesen szinte Isten ujjából pattantan, és Benne bízón, szüntelenül Hozzá tapadva.

„Most válik el, hogy mit érlelt a csend a dús napokban.

Pihenni ráérsz, — majd, majd odalent, majd százéves korodban.

Azaz, hogy állni, nyugalomra térni még ott se számíts:

Mozogva kell a Mozgatót elérni.

Fény vagy? — Világíts!

Most válik el, ha megfogantatott a szikra benned: fellobban-e itt, fellobban-e ott: a végtelennek!”

(Sík S.: „A hatvanévesek angyala" őszi fecske, 106. o.)

A kezdet oly messze mögöttünk, s oly nagyon hamar előttünk már a vég. Az életünk bizonytalan, kavargón forgó mázsás súlyokkal nehezedik ránk a múlt. Hogy állunk majd Eléd, Urunk?

„Te vagy a kezdet és a cél Hozzád a sóhaj éppúgy elér, akár fenyőfák illatos poharát vinné a szél!"

(Szent-Gály K.: „Remeték dombján” (Felszáll a köd, 12. o.)

„Szabadíts meg teljesületlen múltamból, mi mögöttem hozzám tapad és megnehezíti halálomat. — Hadd legyen ez utolsó szavam, amit szeretetedre bízok" (T. Tagore: Eltévedt madarak 324, 325.)

— Maradj velünk Urunk, mert esteledik! — kérjük az emmauszi tanítványokkal, mert „mint tanítványaid Emmausz felé az úton, oly gyakran nem jutunk mi addig el, hogy felismerjünk Téged, Krisztus, aki bennünket elkísérsz. Függetlenül kétségeink- s hitünktől te,

43