Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)

1984 / 4. szám - KÖRKÉP - Paleta Éva: Szolgálatra kész öregek

Tudod te jól, mi fájdít téged.

Nem kéz, láb, nem derék!

Zörög az út, zötyög az élet és kopik a kerék.

(„Szamár és cinege” őszi fecske, 146. o.)

Sokan öregedőn elkezdünk visszanézni. Régi életünkre, fiatalságunkra, amiből főleg a szép marad meg élőn. Ködbe vész a rossz, s tompul a nehézségek, problémák, küzdelmek emlékének az éle. Erősnek, okosnak, jónak látjuk magunkat, s ez kissé vigasztal. „Isten eljön hozzám estém homályában és elhozza múltam virágait, miket frissen megőrzött kosarában.” (Rabindranath Tagore: Eltévedt madarak, 312.)

Felidézzük gyermekkorunk embereit. Szüleinket, nagyszüleinket, idős rokonainkat, ismerőseinket. Hibáikat feledjük erényeik fényében. Hősökké, szentekké válnak, akiket továbbadunk gyermekeinknek, unokáinknak. — Jó a múltnak ez a néha majdnem álomvilága, de teljesen elmerülni benne nem helyes, mert érzéketlenné, közönyössé, passzívvá tesz a jelen iránt, amelyben utolsó leheletünkig élnünk kell, s azt minden fogyó erőnkkel mindenkori környezetünkben szolgálnunk.

„Igen, az öregség, a csöndek, a fények amikor beérik az a furcsa mag, amelyből virág nő másvilági rétnek —

Tenni kell a munkát, az idő halad.”

(Szent-Gály Kata: „Addig”, Felszáll a köd, 34. o.)

Az öregkorra tehát készülnünk kell. Már akkor hozzá kell fognunk, amikor első fuvallata meglegyint minket. Mint mikor ősszel sárgulni kezd a lomb, s amikor a hajunkban megjelennek az első ősz szálak. A tél messze még, de miért is ijedünk meg tőle? — ha értelmét, célját találtuk életünknek.

Mik hát azok a fő elvek, amelyek szerint élni akarunk, amelyek szolgálata még erőnkből futja, s melyek mégis aktivizálnak bennünket, lelki erőnkben megtartanak, s egyben nyújtani, adni tudunk másoknak? — Talán ad valami támpontot, ha idézem Kalkuttai Teréz Anyának és munkatársainak Assisi Szent Ferenctöl átvett napi imáját, melyet oly sokszor, de sohasem elégszer hallunk, olvasunk:

„Uram, tégy engem békéd eszközévé, / hogy ahol gyűlölet lakik, — oda szeretetet vigyek, / ahol sértés, — oda megbocsájtást, / ahol nézeteltérés, — oda egyetértést, / ahol tévedés, — oda igazságot, / ahol kétely, — oda hitet, / ahol kétségbeesés, — oda reményt, / ahol árnyék, — oda fényt, / ahol szomorúság, — oda örömöt. / Uram, add, hogy inkább én vigasztaljak, / mint vigaszra várjak, / inkább én törekedjem megértésre, / minthogy megértést óhajtsak, / inkább én szeressek, / minthogy szeretetet igényeljek, / mert önmagunkat feledve / találjuk meg magunkat. / Ha megbocsátunk, nyerünk bocsánatot, / ha meghalunk, ébredünk az örök életre." —

Ez az egész emberi élet programja, s annál inkább az öregkoré, mert nem kíván testi erőfeszítést, csupán a lélek kortól, testtől független energiáit. Szeretet kell hozzá, sok-sok krisztusi szeretet, amit Pál apostol oly szépen fejez ki „A szeretet himnuszában"; „Ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem. — A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem gőgösködik, nem tapintatlan, nem keresi a magáét, haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. A szeretet soha el nem múlik." (lKor 13.)

A szeretetből nő ki a béke, az irgalom, a megbocsátás, a vigasztalás, a megértés, Szeretni Istent és embert legfőbb törekvésünk. India nagy költője, ‘Rabindranath Tagore is sokat ír a szeretetröl:

„Isten szeretetében a végest öleli át, az ember a végtelent. — A szeretet úgy tölti meg az életet, mint a bor a kupát. — Akkor élünk ebben a világban, ha szeretünk. — Az élet abban találja meg gazdagságát, amit a világ követel tőle, értékét pedig abban, amit a szeretet vár tőle. — Ha majd életem minden húrja fölhangolódott, akkor majd, Mesterem, kezed minden érintésére kizendül belőle a Szeretet zenéje.” — (Eltévedt madarak, 298, 283, 277, 35, 314.)

Hosszú, zömükben már leélt életek mélyeiből, letűnt kételyeiből, homályaiból sokszor diadalmas elemi erővel tör ki a meleg alkonyi fény és bevilágít a mások sötétjébe, csügge- désébe, árnyaiba. Higgadt, csöndes, elnyugodott derűje nyugtatólag hat lázadó fiatal kedélyekre, forrongásokra, békétlenségekre. És a kikristályosodott hit közelebb kerül az igazsághoz is, s ennélfogva a reményhez. Általános tapasztalat, hogy míg gyermekek vagyunk, vakon hiszünk; fiatalon a sok külső hatás következtében elbizonytalanodunk, sőt el is veszítjük gyakran hitünket; aztán az idősebb korral — a gondolkodás küzdelmei és az élet döbbenetes, mégrázó, természetes úton sehogyan sem magyarázható apró csodái láttán, a Gondviselés megtapasztaltán, újraéled s biztos támaszunkká válik a hit életünk hátralevő

41