Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)

1984 / 4. szám - KÖRKÉP - Paleta Éva: Szolgálatra kész öregek

„Kifürkészhetetlen titkok rejteznek a száradó arcok ráncai közt, kifürkészhetetlen titkok a homlok barázdáiban. De minden emberségük, jóindulatuk mellett sem pattannak föl a fogatlan szájak a titkok kimondására, mert azok mondhatatlanok, és hogy még nehezebb legyen: megélhetök. Éppen ez a birtoklása a titoknak, képes valamicskét enyhíteni az öregség kiszolgáltatottságán, védtelenségén — Írja Fábián László. — ök azok, akik a szélben suhogó nádas mellett még egyre elvégzendő feladatok felé igyekeznek, akiknek a göcsörtös uj- jai közül borsószemek peregnek az edényekbe, akik halálra, pusztításra, a háború gyalázatára fiakat szültek, hogy rájuk emlékezve morzsolják végnapjaikat, akik immár a föld felé görbülnek, mintha a befogadó televényt vizsgálnák. A hősök, akik megtartották a világot, noha nem tudtak hősiességükről, csak kötelességről" (Vigília, 1984. március, 203. o.).

Hasonló gondo^tot fogalmaz meg Sík Sándor öregasszonyok c. versében:

„Szép tiszta ráncok, szép komoly barázdák; bölcsességgé szüremlett bánatok.

Nyájas Szibillák, öregasszonyok!

Ti keskeny ajkak, kik a hallgatásban már minden titkot megtanultatok, tanítgassatok, öregasszonyok!"

(Őszi fecske, 50. o.)

De nehéz annak is, aki kiszakad több évtized megszokott, olykor ásítóan untató, mégis oly biztos üteméből, munkájából s ráül a nyugdíjkor soha nem siettető, mindenhová odaérő, ritmustalan ideje. Ez sokakat tétlenségre kényszerít, s talán mert örök életükben napi munkájuk foglya voltak, nem tudnak magukkal mit kezdeni. A lakótelepi lakásokban kevés a szerelnivaló, barkácsoláshoz nincsen elég hely. Kert híján abban sem lehet dolgozgatni. Marad az újságolvasás, rádió, tévé, kis vásárlás, apró-cseprő elintézések. Főleg férfiaknál. Gyakran bosszankodtam azon, miért kell a nyugdíjasokat „szórakoztatni”. Hiszen értelmes ember talál magának értelmes tennivalót! Aztán rádöbbentem, hogy nincs mindenkinek családja, gyermekei, unokái, kiskertje s mindebből adódó teendői, melyek jócskán betöltik alkonyodó napjait s mozgatják lankadó erőit.

Nehéz annak is, akit otthonba tesznek, mert fölöslegessé válik, kell a helye is. Eleinte gyakran látogatják, ajándékot visznek neki, csomagot, pénzt küldenek, levelet Írnak. De mindez lassan ritkulni kezd, a kapcsolat egyre lazul. Távoli rokonná válik a legkedvesebb nagyszülő is — aki ugyan nem sok vizet zavar, csak némi kényelmetlen érzést, lelkiisme- ret-furdalást okoz. De ez könnyen elhessegethető azzal, hogy a fiataloknak kellett a hely, s hiszen olyan jó dolga van a szociális otthonban, kiszolgálják, kortársai közt társaságban van, orvosi felügyelet alatt. Mindent megtettek érte. Itthon csak unatkozna egyedül naphosszat, rosszul is lehetne, míg a család többi tagja dolgozik. — „Sohasem felejtek el egy alkalmat, amikor egy otthonba látogattam, öreg szülök laktak ott, mindazok, akiket fiaik és leányaik egyszerűen bedugtak egy intézetbe, és talán meg is feledkeztek róluk. Elmentem és láttam, hogy mindenük megvan, gyönyörűséges dolgok, de mindenki az ajtóra bámul. És egyetlenegynek sem láttam mosolyt az arcán. A nővérhez fordultam és megkérdeztem: Hogy van ez? Ffa egyszer az embereknek mindenük megvan itt, miért néznek valamennyien az ajtó felé? Miért nem mosolyognak? Én annyira hozzászoktam, hogy a mi ápoltjaink mosolyognak, még a haldoklók is. A nővér igy felelt: Így van ez majdnem mindennap. Várják, remélik, hogy a fiuk, a lányuk eljön látogatóba. Fáj nekik, hogy elfelejtették őket." (Kalkuttái Teréz Anya beszéde a Nobel-dij átadásakor, Oslo, 1979. dec. 11.)

S nehéz az öregség annak is, akit a keresztény és emberi szeretet minden megnyilvánulásával vesznek körül. Otthon tartják, kényeztetik, gondolatát is ellesik, soha sincsen egyedül. Kivesznek a kezéből minden munkát, a széltől is óvják. Szórakoztatják, felolvasnak neki, zenélnek, mesélnek a napi eseményekről, tévé, rádió, magnó . . . Akkor is, mindig nehéz, mert rövidül a távlat, szűkül a keret, egyre kurtább az idő, amibe a tervek, vágyak beleférnek. Csökken az erő, amire támaszkodhatnak, érzékszerveik gyengülnek. Kiszolgáltatottá válnak.

„Ma ballábam eszi a köszvény,

tegnap a jobbikat,

tegnap a gyomrom járta bolondját,

ma meg a májam dagad,

majd szétveti fejem a fájás,

csontig hasit a derekam:

Csoda-e, ha az emberekre rávicsorítom a fogam?

Száz éve már, hogy nem aludtam, hogy enni nem tudok, hogy hm-hm-nél nem mondanak mást a tudós doktorok.

40