Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 4. szám - KÖRKÉP - Diószegi László: Fiatalok szeretetszolgálata
gyek mellett marad, akkor még mindig gondolkodhat, hogy melyiknél; és még ezek után is, bár a lehetőségeihez igazodva bizonyos szabadsággal választhatja meg, hogy melyik úton akar a csúcsra följutni. De ha már döntött, és valóban föl akar menni, a továbbiakban számára már nem lehet kérdés, hogy kell-e kapaszkodnia fölfelé. Az ember szabadon dönthet, hogy Istennel vagy Isten nélkül akar-e élni. Ha Istent választja, még mindig marad többféle út, többféle vallási megközelítés. De ha úgy döntött, hogy keresztény módon akar Istennel élni, akkor e döntéstől fogva számára már nem fakultativ lehetőség, hogy akarja-e másokkal együtt szeretni Istent. Mert ahogy a hegymászás lényege, hogy fölfelé kell menni — a kereszténység lényege, hogy a minket fenntartás nélkül szerető Istennel csak úgy lehet közösségben élni, ha egymással is közösségben élünk. Hegyet mászni nem kötelező, de a hegymászónak kell, mert különben nem hegymászó. Keresztény módon élni nem kötelező, de ha kereszténynek mondom magam, akkor a KARF- TÁSZ-MUNKA sem lehet néhány túlbuzgó vagy elszánt keresztény fakultatív kedvtelése, hanem a kereszténységet élni akarók mindennapi ÉLETJELENSÉGE. Itt az a pont, ahol elválik, hogy csak hegymászósdit játszunk-e, közösségesdit csinálunk-e, vagy közösségeink, ifjúsági csoportjaink valóban olyan bázisok, erőforrások, kutak, amelyekből mindenki, aki velünk találkozik, a krisztusi szeretet élő vizét merítheti. — Az élő, tetteiben élő, tevékeny szeretet, szolgáló szeretet nem maradhat csupán ideális álom vagy lelkigyakorlatos lelkesedés, esetleg ideig-óráig önmagát kifutó akcióprogram. Nem, hanem élet. Az életem. Nem elegendő csak úgy általában a szolgáló szeretetről elmélkedni, nem elegendő, hogy néhány alkalommal próbálok a karitász-munkára is időt szorítani az életemben, hanem egész életemet testvéri szolgálatként kell megélnem. A Krisztus követése melletti személyes döntésben az egész embernek kell újjászületnie. Vajon ehelyett nem elégszünk-e meg csupán újszerű formákkal? Vajon nem járunk-e magunk is azon az úton, mint úgy általában a mai ember a maga próbálkozásaival? Például attól még senki sem dolgozik megbízhatóbban, mert magánipara van, mert saját teherkocsiján fuvaroz, mert a maga bódéjában sütögeti a hamburgert. A „maszek" módon fölszerelt csap éppúgy csöpöghet, a magánfuvarozó éppolyan pökhendi lehet, és a hamburger is éppolyan gyatra lehet. Ha mindenki csak a maga pecsenyéjét sütögeti új formában, de régi emberként — nem változik semmi. Sajnos, fiataljaink ennek a felületes és önző életnek a szellemét szívják magukba, legtöbbször már otthon. Épp ezért nem csoda, ha a fáradságos hegymászó életstílus helyett sokan olyan életformát keresnek, ahol, bár a Szentlélek tüzére hivatkozva, mégis a maguk pecsenyéjét szeretnék sütögetni. Így meghal, sőt meg sem születik a közösség, amit pedig sokan annyira igényelnének —- és rengeteg embert tesznek magányossá, miközben maguk is azok maradnak. Pedig, aki a meredek ösvényen, a szűk kapun előttünk jár, a „nagy hegymászó", Jézus szava: „Nem ezért jöttem, hogy nekem szolgáljanak . . . hatalmam van, hogy odaadjam az életemet." Manapság sok szó esik a technikai fejlődésről, de annál kevesebb arról a hatalmas arányú elkényelmesedésről, amely az urbanizáció mellékterméke. Az önmaga luxusigényeinek foglyaként élő ember épp ezekkel az igényekkel alakította ki magában az áldozatoktól való irtózást. És ez a magukat kereszténynek tartó családok életében is érezteti hatását. Márpedig a fiatalon elkényeztetett ember felnőttkorában is az lesz, és az önző hitében is és vallásosságában is önzővé válik. Így születik meg a „moziba járó" stílusú fiatal, aki állandó elégedetlenséggel és lelki igényeinek hangoztatásával keresi, hogy hol, mit adnak, hogy melyik templomban, közösségben, csoportban, milyen az „ifjúsági műsor", de nagy ívben elkerül mindent, ami gyakorlati elkötelezettséget jelentene, ami saját verejtékébe kerülne. Ez a mentalitás a nem igazán elkötelezett keresztény élet „mellékterméke” Tennivalók MIT? Az ifjúságtól sem vár mást a szeretetszolgálatban az Or, mint a felnőttektől; legfeljebb a mód és a mérték más. Nem csupán „jócselekedeteket" kíván sok minden egyéb tennivaló között, hanem jó életet, jól élést: odaadott életet. Mindent meg kell tennünk, hogy ennek az odaadott életnek a szépségére segítsük azokat, akik közöttünk nőnek fel. És ahhoz, hogy a szolgáló szeretetre készek legyenek, szükségük van a felnőtt keresztények odaadott életére. Ezt a felelősséget nem veszi le a felnőttek válláról az Űr. És miközben az ifjúsági karitász-munkáról meditálva megállapítjuk, hogy minden fiatalnak meg kellene éreznie: ehhez a szolgálathoz egész emberségével kell újjászületnie Krisztusban —- tárgyilagosan meg kell vallanunk, nekünk, a már felnőtteknek is meg kell változnunk. Nekünk, felnőtt keresztényeknek, papoknak és világiaknak. És ebben nem vezethet csupán az a talán hiú pedagógiai szándék, hogy az ifjúság előtt hitelünk legyen. Az igazi indíték egyes-egyedül Krisztus szeretete, amelyre csak a tettekben élő, szolgáló szere38
