Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 4. szám - KÖRKÉP - Bozóky Éva: Az irgalom követei (A nők egyházi szolgálatat az első századokban)
lett.) Pál rendkívül meleg szavakkal ajánlja a Rómába igyekvő Phöbét (aki a levelet maga kézbesíti) a római gyülekezet jóindulatába: ,.ajánlom nektek nővérünket, Phöbét, aki jelenleg a kenchreai gyülekezet diakónusa, fogadjátok öt az Űr akarata szerint, ahogy az szentekhez illik, és álljatok mellé minden olyan ügyben, amelyben szükség van rátok, mert ö is sokaknak lett pártfogója, nekem magamnak is". Az utolsó mondatban „pártfogónak” fordított szó helyén „prostatis" áll, ez görögül segitöt, elöljárót, pártfogót, patrónát jelent. Phöbe tehát több volt, mint egyszerű szolgálattevő asszony, s mivel az I. század közepén még nem beszélhetünk kikristályosodott hivatalokról, úgy képzelhetjük öt el, mint a gyülekezet oszlopát, vagy inkább mindennel és mindenkivel törődő „édesanyját". A pasztorális levelek (melyek az I. század 60-as éveinek elején keletkeztek) azonban már szabályozzák az episcopusok és a diakónusok életmódját, ez idő tájt e hivatalok már határozott kereteket kaptak, és igy a Timotheushoz írott első levélben az asszonyokról is szó esik. Mivel a diakonissza kifejezés még nem használatos (arra majd csak a II. században kerül sor), nem világos, hogy itt kiket int és óv, a diakónusnékat, vagy a diakónusnőket?! („Becsületesen éljenek, ne rágalmazzanak senkit, mértékletesek legyenek a bor élvezetében és mindenben megbízhatók.") Valószínűbb, hogy a nödiakónusokról van szó, mert ha az episcopus feleségek magatartását nem irta elő, miért éppen az alárendeltebb helyzetben lévő asszonyok magaviseletére gondolt volna? Mivel hasonló intelmekkel az özvegyeket illetően gyakran találkozunk, itt is az látszik kézenfekvőnek, hogy a cselekvő, szolgálattevő nőkről van szó, s nem azokról, akik esetleg csak gyermekeiket dajkálják otthon. Diakónusnőkre utal az ifjabb Plinius 112-ben, Bithyniából Trajanus császárhoz intézett levele is, amelyben eligazítást kér, miként bánjon a keresztényekkel. Megemlít két elfogott rabszolganőt, akiket megkinoztak, hogy hitükről és gyülekezetükről vallomásra bírják őket, s akiket társaik „ministráknak" neveztek. A kifejezés nem szolgálót (ancilla), hanem szolgálattevőt (diakónus) jelent, s egyben arra is rávilágít, hogy a rabszolgastátus társadalmi hátránya nem akadályozta a két vértanú leányt a tekintélyes funkció ellátásában; a gyülekezet tehát testvéri közösségben élt. A női diakonátus virágzásának ideje azonban a III. század. Ekkor keletkezik a sziriai Didascalia egyházi szabályokat magába foglaló gyűjteménye, amely már határozottan körvonalazza a diakónusnök működését. Cselekvési területük ugyanaz, mint az özvegyeké: adományok gyűjtése, szétosztása, családok, betegek látogatása, ápolás, tanítás keresztelés előtt, segédkezés a keresztelésnél. Az egyház növekedett, a feladatok is megnövekedtek, az öreg özvegyek mellett fiatal, munkabíró nőkre volt szükség, ezek lettek a diakonisszák. A Didascalé a gyülekezet számára egy episcopust, egy diakónust és egy diakonisszát „rendszeresít", mellettük áll a presbytéroszok kollégiuma. Az episcopust az Atya, a diakónust a Fiú, a diakonisszát a Szentlélek jelképének nevezi (a sémita nyelvekben a lélek nőnemű, innen eredhet a kapcsolat); a presbyteroszok pedig az apostoloknak felelnek meg ebben a jelképrendszerben. Itt már jól követhető a hierarchia kibontakozása és megszilárdulása: a trinitárius tipológia ezt igyekszik megerősíteni. Az ösegyház még roppant rugalmas volt, működési formák, rendek, hivatalok mozgásban, alakulóban láthatók a kor irataiból. Hozzájárulhatott ehhez az elevenséghez a világi környezet hatása is: az elterjedt urbánus életmód, a sok virágzó polisz; a vámhatárok nélküli, relatíve biztonságos közlekedés a római birodalom jól megépített útjain; az üzenetek, levelek, információk áramlása, a hajózás. Mindezt évszázadokra megszüntette a népvándorlás vihara. A félelem és a létbizonytalanság kőfalak mögé űzte az embereket, várak és kolostorok menedékébe; az utakat belepte a gyom, a messzeségek megnőttek; s amilyen biztonságot adhatott a falakkal övezett tér az eleven embernek, úgy nyújthatta a nyugalom és a rend érzetét a léleknek az egyházi szervezetek megcsontosodása is. A nők továbbra is megtalálták a szolgálat feladatait, de már korántsem azzal a tekintéllyel, szabadsággal és természetes közvetlenséggel, amellyel az első századokban. — Róma bukásával lezárult egy korszak, ám a sírt, mely a birodalmat elnyelte, a kereszténység győztesen lépte át: újonnan feltűnt népek tömegeinek adott hitet, békét és szelidebb erkölcsöket, viszont ezek a népek megint új szokásokat hoztak magukkal. Előítéleteket is bőven. Mindenesetre a középkor nöellenes, a nőkben a kísértő eszközét látó felfogása nem az egyház hagyományából fakadt, sőt merőben idegen volt attól. Ha az ősegyházra tekintünk, Máriát, az Istenanyát látjuk az apostolok körében, Phöbét, Lydiát, Priscát és társaikat a gyülekezetek központjaként, nyomukban a mártír asszonyok és lányok sokaságát, akiket sem női mivoltuk, sem környezetük nem akadályozott abban, hogy teljes értékű emberek, határozott egyéniségek legyenek. Bozóky Éva 36
