Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 4. szám - KÖRKÉP - Bozóky Éva: Az irgalom követei (A nők egyházi szolgálatat az első századokban)
tartás gondjától; az Özvegy vagyonával — ha van — maga rendelkezik, ha nincs, a gyülekezettől kap járandóságot. Az özvegynek 60 év felettinek kellett lennie (ezt a korhatárt a IV. században leszállították 50 évre); és „univírának", vagyis csak egyszer férjezettnek. (Az univira tisztelet valójában tiltakozás volt a görög-római-kisázsiai városokban dívó szexuális zűrzavar ellen; a kor szigorúbb moralistái folyamatos poligámiának tekintették az újraházasodást, akkor is, ha nem válás, hanem halál előzte meg. Bár Pál megengedte, később a köztudat, ha nem is tiltotta, nem is helyeselte a nő második házasságát.) A magas kor tisztelete viszont a zsidó hagyományból eredt; a hosszú élet Isten ajándéka, tehát az öreg emberben Isten megajándékozottját kell tisztelni. Az özvegyek rendjébe csak az tartozhatott, aki példásan nevelte gyermekeit; vendégszerető és a szenvedők iránt segítőkész volt; és „megmosta a szentek lábát". Az özvegyek tekintélyét mutatja, hogy rangsorban rögtön a presbyteroszok után következtek, olykor presbytéráknak vagy presbytiszeknek is nevezték őket. A következő századokban földrajzilag nagy eltérések mutatkoznak a nők egyházi szolgálatában. Keleten lassanként háttérbe szorulnak az özvegyek. Polykarpus már igy ír: „tanítsátok az özvegyeket, hogy a hitben tevékenykedjenek, szüntelenül imádkozzanak, tartózkodjanak a rágalomtól és minden gonosztól, felismerve, hogy ök Isten oltárai". Az utolsó mondat szép, de korlátozó. Az oltár ugyanis nem vándorol. (Akkor még nem léteztek mozgó templomok, napjainkban már vannak.) A hasonlat a passzivitás felé mutat: maradjanak nyugodtan az özvegyek; nem sokkal később már előtérbe kerülnek a szüzek, a diakonisz- szák, akik együtt is laknak és kialakulnak az apácarendek. — 343-ban a laodiceai zsinat kimondja: nők nem lehetnek presbytérák, papok; ilyesmi csak az eretnekeknél és a pogá- nyoknál fordul elő. — Valóban: ekkor még a monofüziták ordinálnak özvegyeket, akik náluk a hierarchia közepén helyezkednek el. Észak-Afrikában a montanista Tertullianus megengedi, hogy tanítsanak és prófétáljanak, csak a szentségek kiszolgáltatásától tiltja el őket. Védi az özvegyek tekintélyét, és el is választja őket a szüzektől, mondván, utóbbiakat nem szabad felvenni a viduatba, mert a szűz nem özvegy, a két csoportosulás nem keverhető. — Az özvegyek rendje legtovább a nyugati gyülekezetekben maradt fenn. Bizonyítják ezt az ilyen és hasonló sírfeliratok: „Vidua pia felicissima, in Deo vives . . ." (Jámbor és boldog özvegy, Istenben élj . . .). Hyeronimus, Ambrosius, Augustinus egyházatyák még erősen dicsérik az özvegyek áldásos munkáját, áldozatos betegápolását. Az V. századtól kezdve azonban eltűnik az özvegyi rend az egyházi szolgálatból; a szüzek diadala teljes felettük. Ám felemás diadal ez: a nők tevékenységi területe a szorosan vett diakóniára szűkül. Versengésük is látszólagos, valójában a nők kezdeti, hangsúlyos szerepének szakasza ért véget az ösegyház korának lezáródásával. Évszázadoknak kell eltelniük, míg újra a magasabb fokú tanítás lehetőségéhez jutnak (mint apácarendek), és amíg a tanítás művészi szépségű eszközeit megalkothatják, mint kódexmásoló apácák. — Az ősegyházban azonban korántsem csupán özvegyek tevékenykedtek, hanem asszonyok, lányok is, és hogy a karitatív szolgálat mellett az evangélium hirdetésében is részt vettek, azt maga Pál apostol bizonyítja. Hiszen leghűségesebb segítőtársai közé tartozik egy házaspár, Aquila és Prisca, a császári rendelet nyomán Rómából elűzött két sátorkészitö, akiknek korinthusi, majd ephesosi házában az apostol otthonra és műhelyre talált. Kettejük közül Prisca látszik az elevenebbnek, a jelentősebb személyiségnek, akit több irat említ, az antik szokásokkal ellentétben elsőként, férje előtt. Prisca apostoli szerepet tölt be, apostolnak ugyanis nemcsak a 12 tanítványt nevezték, hanem az evangélium első hírvivőit, a szemtanúk nemzedékéből mindazokat, akik „elmenvén tanítottak minden népeket". A Pált ellátó, felkaroló, munkájába bekapcsolódó Priscán és Aquilán kívül még egy házaspár nevével találkozunk Pál apostolnak a rómaiakhoz írt levelében, ahol is mindkét fél kifejezetten „apostolnak” mondatik. „Köszöntsétek Andronikoszt és Juniát, akik az én népemből valók, és velem együtt voltak a börtönben, ök megbecsültek az apostolok körében, és már előttem Krisztuséi lettek." Itt azonban vitatott a név: Juniáról vagy Juniászról van-e szó a ragozott formában? Testvérpárról, barátokról vagy házaspárról? A legújabb kutatások a női név valószínűségét állítják; e mellett szól, hogy Juniász, mint férfinév, az ókori iratokban nem fordul elő, a Junia női név viszont annál gyakrabban; hogy az egyházatyák tudatában egy nő emléke élt, olyannyira, hogy Chrysostomusz így kiált fel: „Mily nagyon bölcs lehetett ez az asszony, ha méltónak mutatkozott az apostol cím viselésére!" Csak a középkorban terjed el Junia „férfiasítása", korántsem filológiai meggondolásokból, inkább a korszellem hatására: ha apostol volt, férfi kellett legyen. De miért is ne lehetett volna Junia apostol, ha Prisca is az volt, ha Péter és más apostolok is magukkal vitték missziói útjaikra feleségüket, mint segítőtársukat?! Míg az apostolok köre, a szemtanúk nemzedéke az I. század fordulója után eltűnik, kihal, a diakonoszoké ekkorra erősödik határozott körvonalú testületté. A diakonoszok sorában kezdettől fogva jelen voltak a nők (özvegyek olykor, de nem mindig) első közöttük Phöbe, a kenchreai gyülekezet „édesanyja". (Kenchrea kis kikötőváros volt Korinthos mel35
