Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)

1984 / 4. szám - KÖRKÉP - Bozóky Éva: Az irgalom követei (A nők egyházi szolgálatat az első századokban)

is: pár évszázada még hét lakat alatt tartották az athéni nőt a günekaionban, hol van az már; azóta kultúrát adtak Rómának, és törvényeket kaptak cserébe. Igaz, azóta Platon is élt, s hatott: ö egyenjogúságot kívánt a nemek között, bár csak 40 éven felül ismerte el egyenértékűnek a nőt a férfival, jóllehet nem azért, mintha később nőne emberré, hanem mert úgy vélte, hogy csak túl a szerelem, a szülések idején szentelheti magát a bölcsesség kérdéseinek.)

A zsidó nőt nem tanították a törvény ismeretére, nem vehetett részt a gyülekezet tagjaként a közösség életében, csupán elkülönített helyen, rács mögött hallgathatta a tanítást, nem tanúskodhatott peres ügyekben, s a férfiak döntéseibe nem volt beleszólása. Az első keresztény gyülekezetek — aszerint, hogy hol jöttek létre — merőben eltérő szokásokat és törvényeket örököltek, s így nem csoda, ha olyan ellentmondásokba ütközünk, mint amilyen az is, hogy Pál apostol hol a legmelegebb szavakkal üdvözli női segítőtársait, hol pedig eltiltja a nőket a gyülekezetben való szólástól. Pál kétségkívül rugalmas, mozgékony, alkalmazkodó és nagyvonalú ember lehetett, aki a pogányok apostolaként sokféle előítéleten túltette magát, ha nehezére is eshetett olykor, hiszen farizeus nevelésben részesült, de ha útjain Astarte kultuszával, Kybele papnőivel s a korinthoszi erkölcsökkel (melyek akkoriban egyet jelentettek a paráznasággal) találkozott, bizonyára visszaborzadt, és döbbenetében megrántotta a gyeplőt. Ilyenkor mondhatta tollba a szigorú sorokat, amelyekből még a jeruzsálemi farizeus hangja szól, az otthoni erények hordozójáé, aki hirtelen elfelejti, hogy minden más tekintetben szabaddá lett az ősi törvénytől, s ezt a szabadságot legmerészebben éppen ö hirdeti. — Pál a férj hatalma alá rendeli a nőket (ne hasonlítsanak a római asszonyokhoz, akik egymással versengve cserélgetik házastársaikat); elöirja, hogy fejüket fedjék be (a hellén hetérák fedetlen fővel jártak); s amikor a szót is megvonja tőlük, egyszerre védekezik a pogány környezet szokásai és a már felsejlö tévtanok ellen: a gnoszisz korai hirdetői mellékesnek tartják a földi életet, tehát a nemeket is, és mivel csak a lélek a fontos, annak pedig nincs neme, teljes szabadságot adnak a nőknek. Pál a pogányság és eretnekség scyllái és charybdisei között hajózik, ha nincs más mód, az ősi törvényben kapaszkodik meg, amelytől pedig már rég szabaddá vált. — Ami Pálban „nőellenes” (némelyek szerint „nőgyülölö''), az a nehéz helyzet sugallta riadalom. Ami őszinte és igaz, az a köszöntésekben megszólaló szeretet, hála, kedvesség a nővérek, a segítőtársak iránt, s a férjekhez szóló intelem, hogy szeressék és megbecsüljék asszonyaikat.

A nők közben jönnek, sereglenek, jelen vannak. Pálnál nagyobb hatalom hívja őket: maga Jézus Krisztus. Az igazi felszabadító. Már tanítványai sorában sok nő követte, fontos tanításokat közölt velük, megvédte a megkövezésre szánt bűnös asszonyt, és amikor a válást tiltotta, már „nővédelmi törvényt” hirdetett, hiszen az asszony elűzését, gyermekeitől, otthonától való megfosztását tiltotta meg. Diakóniáját, gyógyító, tápláló szeretetét is elsősorban a nők érzik át, ahogy ő szolgál az utolsó vacsoránál, ahogy megmossa a tanítványok lábát, úgy igyekeznek az asszonyok is szolgálatukkal meleggé és meghitté tenni a gyülekezetek eleinte családi házaknál történő összejöveteleit. Asszonyok kísérték öt a keresztúton, s amikor az egy Jánoson kívül a tanítványok mind szétfutottak, asszonyok roskadoztak, sírtak a kereszt alatt, a sírhoz is ök igyekeztek a kénetekkel, s ők lettek a feltámadás első hírvivői. Augustinus így fogalmaz: ,,a Szentlélek Magdalénát az apostolok apostolnőjévé tette." — Mindez eleven emlékként élt az első gyülekezet asszonyaiban. Elsősorban a diakónia volt a feladatuk, ám a diakóniát (akkor is, azóta is) ezer szál köti a missziói, pasz- torációs munkához. Elszakíthatatlan azoktól. Olyannyira, hogy az alakuló egyház első rendjeinek egyike a „viduae" (özvegyek rendje) is ebből sarjad ki.

özvegy sok lehetett az ősegyházban. Nemcsak azért, mert a nők (hacsak a hajdani körülmények közötti szülések valamelyike el nem vitte őket fiatalon) általában hosszabb életűek a férfiaknál, de azért is, mert a Pax Romana népek közötti békéje mögött helyi lázadások, felkelések, véres megtorlások drámái zajlottak. Palesztinában a zélóták állandósult partizánharca pusztította a férfi lakosságot, s bár ősi szokás szerint a férj fivérének kellett volna magához vennie az özvegyet (a többnejűség még ezer évig érvényben volt, ha szokásban már nem is), hol akadt volna annyi férfi rokon, amennyi a sok özvegy pártfogásához kellett? Rómában pedig a zsarnok császárok gyilkolták nemcsak ellenfeleiket, de még híveiket is puszta gyanú alapján — mindezek a tények a magányos asszonyok nagymérvű sokasodásához vezettek. Ezek az asszonyok vigaszt, erőt, támaszt a keresztény gyülekezetekben találtak, és minden szellemi, fizikai, anyagi erejükkel segítették is a gyülekezeteket, erejük elvesztése után viszont azok gondoskodtak róluk. Szükség is volt rájuk, mert a nők ott is bejutottak a családi otthonokba, ahol azokat a szokás elzárta a férfiak elől; tanítottak tehát, előkészítették a megtéröket a keresztelésre, segédkeztek a bemerítésnél, ök szervezték meg az agapét, a szeretetvacsorát, gyűjtötték és osztották az alamizsnát, látogatták, ápolták a betegeket. Lassanként az „özvegy” fogalma már nemcsak családi állapotot jelent, hanem hivatalt, meghatározott kötelmekkel. Ebbe a csoportba azért nem vettek fel házas nőket, mert a szolgálat függetlenséget kívánt mind a férj hatalmától, mind a gyermekek, s a ház34