Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 4. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE DR. ANTON GOTS ATYÁVAL, A BETEGPASZTORÁCIÓ EGYHÁZMEGYEI FELELŐS VEZETŐJÉVEL (AUSZTRIA) - S. Huszár Éva: A felebaráti szeretet új iskolája
dek pápa a „felebaráti szeretet új iskolájának" nevezte. Szent Kamill minden követője azóta is ezt az iskolát járja, s aki jól figyel, az meghallja ugyanazt a bátorítást, amit egykor ö kapott Krisztustól: „Bátorság, folytasd csak tovább, mert ez nem a te müved, hanem az enyém." A szeretetszolgálattal kapcsolatban II. János Pál pápa arra ligyelmeztet minket: „ .. . minél inkább az ember leié lordul az Egyház tevékenysége — azaz mondhat juk: minél inkább antropocentrikussá válik —, annál inkább meg kell szilárdítani és tökéletessé kell tenni e tevékenység teocentrikus voltát: azaz Jézus Krisztusban az Atyára irányultságát" (4.). Hogyan látja ön a tevékenység és az imádság arányát? — Nyilvánvalóan nem az a lényeg, hogy „tegyünk" valamit Isten Országáért, még az sem, hogy szenvedjünk valamit érte, hanem csakis az, hogy Isten akaratában maradjunk, és igent mondjunk mindarra, amit ö itt és most kíván tőlünk: akár munkát, akár szenvedést vagy halált. Egyesek azt állítják, hogy az Isten előtti csendes megállás órái elpazarolt idő, sőt menekülés az elkötelezéstől és elhanyagolása a Krisztus szellemében müveit világalakítás parancsának. Évekkel ezelőtt illetékes helyről hangzott el a megállapítás: a mai világban vannak „eretnek struktúrák". Ezeknek az eretnekségeknek az egyike a „tevékenység eretneksége" — a szükséges szemlélődés rovására. A bennünk élő kereszténység valóban tettre sürget. De semmit sem ér a munka, ha az nem az Isten előtti csendből táplálkozik. Jézus az emberi nyomor mindennapos ostroma közepette egész éjszakákat töltött imában az Atya előtt. Egyes mai „aktivisták" felfogása szerint fel kellett volna öt világosítani: jobban teszi, ha éjszaka kialussza magát, hogy így másnap „fit" legyen az újabb emberszolgálatra. A lényeg az: hogy szembe kell néznünk Istennel, ki kell Ót „bírnunk” — és akkor magunkat is kibírjuk; csak így tudunk magunkkal kezdeni valamit. Annyi kitörés akad ma a korlátok közül, annyi menekülés kifelé a távolba, az utcára, napjaink milliónyi nomádja közé, akik nem bírják ki „benn", nincs már hazájuk önmagukban, mert elveszítették otthonukat az Istenben. Az Isten elöli menekülés napjaink lelki életének pusztító betegsége. Ennek a menekülésnek megvannak persze a maga álcái: az aktivizmus szédülete, a lelki „menedzserség" — és a legveszedelmesebb álarc! — „az emberek szolgálata Isten megbízásából". Én úgy látom, hogy az Isten felé való nyitottság a közösség leglényegesebb és legjobb szolgálata. Aki Istennek él, az nem veszett el testvérei számára, hanem éppen így válik ajándékká mindenkinek. Minden, Isten előtt álló emberben fölfelé tárul ki a közösség. Mindaz, ami az egyes ember lelke mélyén lejátszódik, egyben sorsa és története a többieknek is, akik benne ott vannak Isten előtt. így állt Jézus az Atya előtt — és őbenne mi is ott voltunk valamennyien. ön az előbb azt mondotta, az a lényeg, hogy Isten akaratában maradjunk, s igent mondjunk mindarra, amit kíván tölünk, legyen az akár munka, akár szenvedés vagy halál. Ebben a felsorolásban ön a szenvedésnek pozitív, a munkával azonos értéket tulajdonít. Kérem, lejtse ki ezt bővebben! — Igen, az a meggyőződésem, hogy ha nemcsak passzívan elviselem azt, ami elkerülhetetlen, hanem munkává teszem a betegségemet is, akkor együtt dolgozom Istennel. Betegségem idején megtapasztaltam, hogyan alakult ki egy szeretetközösség a betegágyam körül. Láthatatlan, előttem ismeretlen közösség, amelynek szüksége volt rám, amely betegágyamban végzett napi munkámból élt, magam viszont az ő imáikból éltem. Ennek a közösségnek voltak olyan tagjai, akiket nem ismertem meg személyesen, mégis tudtam róluk, hogy nekem ajándékozzák szenvedéseiket és naponta imádkoznak értem. Mindannyian egymásért vagyunk a földön. Sorsává lettünk egymásnak, kölcsönös adománnyá és feladattá is. Tudom, hogy a perfekcionizmusra, az egyre több és tökéletesebb teljesítményre törő világ szemében a szenvedésnek nincs pozitív értéke. Sokszor még Isten Országának fiai is keserűen feszegetik ezt a kérdést: mi az oka, mi az értelme a szenvedésnek? A szenvedés az emberré lett Eiú létformáját tükrözi vissza, és így hatékony marad akkor is, ha az ember személyesen még nem látja gyümölcsét. Aki vállalja a szenvedést Krisztussal, aki Vele felmegy a keresztre, az kikerülhetetlenül a halálban is Krisztussal végzi. Nem okvetlenül biológiai halálról van itt szó. De jó darab meghal bennünk eddigi régi énünkből. A VELE való szenvedésben mássá leszünk, és soha többé nem tagadhatjuk le, hogy megjártuk a szenvedés útját. Testvéri rokonságban érezzük magunkat minden jövendő kereszthordozóval. Az ember a szenvedésben egész személyesen szembekerül azzal az igazsággal, hogy Krisztus szenvedése még nem zárult le, hogy — mint Pál apostol mondja — még „hiányzik” belőle valami (Kol 1,24); nem lényegi értékéből, hanem abból, hogy mindenki hozzáférhessen, mindenkinek hasznára legyen, akiknek 26
