Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)

1984 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Szennay András: Testvéri szeretet - testvéri szolgálat

mében és akarata szerint akarjuk szolgálni testvéreinket, akkor aligha fog komoly fejtörést okozni püspöknek, papnak és világi hívőnek, hogy az egyes egyházi szolgálatokat, a közösségnek, a testvéreknek szolgálatát megfelelő rendezettségben és szeretetböl vállalt alárendeltségben végezze —, ugyanakkor pedig, amikor kell, a szükséges önállóság és kreatív erő bevetésével vállalja. De ,,jaj annak a püspöknek, apátnak, papnak, — aki nem marad diakónus, nem marad szolga egész életében" (Maximilian Aichern püspök).

A „másik ember", a testvér szolgálata egyben részesedés Krisztus keresztvállalásából is. Ez a „keresztre vont" életszolgálat nem vár és keres hasznot sem önmaga, sem pedig a közösség, az egyház számára, önzetlen, önfeláldozó, karját mindenki felé kitáró lelkületböl fakad, a „sokakért" vállalt áldozatról ad hirt a világnak.

Jézus nem evilági megfontolásból, nem úgynevezett józan emberi gondolkodás alapján vállalta az embersorsot és a kereszt szeretetszolgálatát. Nem azért hirdetett megbocsátást, kiengesztelődést, mert például „ésszerű" az ellentéteket tompítani, csökkenteni. Jézus — hogy úgy mondjuk — teológiai érveléssel élt: számára minden előtt és mögött az Atyaisten akarata állt. Mintha ezt mondaná: az Isten ilyen, ö igy tesz, ezt kívánja — ezért nekem, de neked is igy kell cselekedned (vö. Lk 6,36).

Minden testvéri szeretetböl fakadó szolgálat egyben szakramentális karaktert, jelleget is ölt. Nem hallgathatjuk el azonban, hogy az ilyen, keresztény hitünkben gyökerező életforma a világ szemében gyakran ostobaság. A keresztény testvéri szeretet a világ számára olykor csak „idegen elem" (vö. Jn 15,18—25). A keresztény „szervezett karitász" általában az ún. polgári keretek közt szerveződik és hatékony, ezért nem okoz különösebb feltűnést, sőt, a világ szemében még elismerést is arat. Ostobasággá, sőt ellenszenvessé válhat azonban, amikor az élet határhelyzeteihez érkezik. Ilyenkor már joggal beszélhetünk a testvéri szolgáló szeretet mártüria jellegéről. Természetesen nem feltétlenül véres életáldozatról van szó, hiszen a keresztény testvéri szolgálat tanúságtétele sokkal inkább a „könnyes vértanúságban" (Szent Ciprián) jelentkezik. Ahol valóban él a keresztény testvéri szeretet — a hétköznapok rejtett óráiban, rejtett helyein — ezernyi „mártiromsággal" válik újra és újra jellé világunkban. Ezt a tanúságtevó, önfeláldozó „mártír-szolgálatot" minden keresztény közösségnek elő kell mozdítania, ezt a lelkületet kell elmélyítenie. Az ilyen szeretetszolgálat nemcsak a kiváltságosok, a nagy szentek életével bemutatott „többlet” a keresztény közösségben, nem is Isten „önkényeskedő" hatalmának követelménye, hanem ez a Jézus által megjelölt „szűk és keskeny kapu és út", mely felhívás minden krisztus-hivő számára. A lelkipásztor, az igehirdetö, de általában minden keresztény tanúságtevő megkérdezheti önmagától: vajon nem „alexponált", kevéssé, nem jól megvilágított képet tárok-e a világ elé a testvéri szeretetröl és szolgálatról, amikor a krisztuskövetésnek ezt a sajátos martüriumát nem akarom vállalni? |Vö. J. Wanke: Der „Todesdienst" und der „Lebensdienst" Jesu und der Kirche, in: Diakonia 12. (1981) 148—160.)

örömmel könyveljük el, hogy újra fölfedeztük a szentségi-liturgikus tér jelentőségét. Vajon mikor értékeljük lel újra a ,,diakóniai teret", a szolgáló szeretet valóban „keresztény életterét”? Kétségtelen, hogy az idevonatkozó biblikus és szisztematikus könyvek, tanulmányok száma egyre gyarapszik. —- A lelkipásztori gyakorlatban és a keresztény életvitel gyakorlásában azonban változatlanul még nagy feladatok előtt állunk. Mint az egyháznak és szentségeinek, nekünk is „jelként és eszközként" kell szolgálatunkat végeznünk.

A szeretetböl fakadó testvéri szolgálat egyben leiadat, melyet — olykor-olykor úgy tűnik — nehéz vállalni, végrehajtani. A westfaliai Münsterben az egyik kereszt alatt felirat olvasható. A kereszten függő Krisztusnak hiányzik mindkét keze. Az írás pedig így szól: Nincsen más kezem, csakis a tiéd! — A figyelmeztető felirat mély tanítást és buzdítást tartalmaz — mégis félreérthető. Olvasásakor nem kell, nem is szabad feltétlenül és egyértelműen saját két kezünkre gondolnunk. Jézus ugyanis fölfelé, Atyja felé tekint, Neki, a tehetetlennek, a kiszolgáltatottnak keze már valóban nincsen; nincs ereje és hatalma sem. Csakis annak kezére bízhatja önmagát, aki föltámasztja őt: Atyjára. Vajon nem kellene-e többet bíznunk Istenre, benne jobban remélnünk, amikor úgy tűnik, hogy szeretetszolgálatunk eredménytelen, sőt hiábavaló? Ez a meggyőződés — ha olykor megérik bennünk — nem egyfajta „lelki kiút vagy menekülés" a munka, a feladatok elöl. Ha nekünk is át kell élnünk, hogy kezünk „meg van kötve", a „keresztre van szögezve", hogy nincs benne már erő, akkor mi sem tehetünk mást, mint hogy az Atya felé fordulunk és Jézussal mondjuk: nincs más kezem, csakis a Tiéd. Azaz: soha nem szabad lemondani, rezignálni, felhagyni a szeretet szolgálatával, mert tudjuk, hogy az adott helyzetben és órában Istennek, csakis Neki van ereje a leiadat eredményes végrehajtására (vö. Klaus Hemmerle, in: Priester, Mitarbeiter Christi, 47. Canisiuswerk, Wien 1983).

Isten a szeretet — valljuk és hisszük Szent Jánossal —, és aki őbenne él és marad, az képes a testvéri szolgálatra is. Mert nem a sajátjából ad, hanem a kapott ajándékot adja jószívvel tovább. Szeretetszolgálatunk alapja, erőforrása, hogy Jézussal mi is bizalommal mondjuk: Abba, Atyám! Akkor is, ha csődöt mond „tudományunk". Akkor is, ha elhagy fizikai erőnk vagy fogyatékos erkölcsi erőnlétünk. Akkor is, ha én magam sötétben, keresztre vonva élek. Ha a kéz-nélküli Jézussal az Atyához fordulok, az Atyával maradok közösségben —, aki előbb szeretett engem —, akkor leszek képes arra, amit egymagám már nem tudok elvégezni.