Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)

1984 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Szennay András: Testvéri szeretet - testvéri szolgálat

papnak vagy világinak, hanem az adóit keretet és lehetőségeket kitöltő, határozott paszto- rális program szerint működő helyi egyháznak, azaz püspököknek, papoknak és világi hívőknek együtt kell vállalni a testvéreket szeretetben egyházzá alakító szolgálatot. Ha nem vállaljuk a kisebb-nagyobb csoportok és közösségek szolgálatát, akkor ezek az éledő csirák könnyen elszáradnak, elsorvadnak, esetleg vadhajtássá lesznek. Ki mondaná- meg, vajon az előbbi vagy utóbbi a nagyobb veszély? Sajnos, jelenlegi egyházunkban világszerte, de hazánkban is fennáll mind a szektásodásnak, mind pedig az elmagányosodásnak a veszélye. Ez utóbbi alól nem kivétel a nap hevét és terhét viselő pap és világi hivő, de a létszámában viszonvlag csekély hierarchia sem.

— 9. A krisztusi felszólítás: térjetek meg és tartsatok bűnbánatot, feltétlenül magába foglalja a másik felhívást is: találjatok végre egymásra, találjátok meg egymást! A mának feladata, hogy ezt a testvéri egymásratalálást elősegítsük nemcsak elvben és általában, hanem egészen konkrét módon is. Azt hiszem, gyakran kimondott vagy leírt dologra utalok, amikor megemlítem, hogy a munkát vállalni kész világi hívők őszintén vágynak találkozni papjaikkal és püspökeikkel — és ez fordítva is áll. Minden püspök és pap átérzi, lassan már egzisztenciálisan át is éli, hogy bénává válik a világi testvérek együttműködése, közreműködése nélkül.

— 10. Az újjászületőben lévő keresztény testvériségből az őszinte ember testvér iség, emberszolgálat tudata is ébredezni fog. A keresztény testvériség jó és pozitív hatása kifelé is megteszi a magáét. Századunk, sőt évezredünk végén talán épp minket, hivő kereszténye-' két szemelt ki a Szentlélek arra, hogy hazánk lakosságának őszinte, testvéri egybeforrásá- nál szolgálatot vállaljunk. — Történelmi, megvalósult példáért nem kell erőltetett hasonlatot fölhoznunk, előttünk állnak keresztény őseink, akik egyrészt rendíthetetlen buzgóság- gal ragaszkodtak Jézus Krisztushoz, megvallva, hogy ö az Ur, a Megváltó, de ugyanakkor dolgos hétköznapjaik során beletestesültek a korabeli társadalmi, kulturális környezetbe, és ebből a bekapcsolódásból nemcsak számukra, de széles környezetük számára is kreatív életerő fakadt. Ma is tanulhatunk tőlük. Nem úgy, hogy visszalépünk kétezer évet, vagy hogy lemásoljuk mindazt, amit tettek vagy mondottak. De igenis úgy — nem kevesebb hűséggel Jézus Krisztushoz —, hogy az újnak, a még meg nem lévőnek, a ki nem próbált- nak rizikóját bátran vállaljuk. Csakis így leszünk képesek — társadalmi vonatkozásokban is — szembenézni azokkal a feladatokkal, amelyeket a mai óra jelöl ki számunkra.

Okkal és joggal tette fel a kérdést Helmut Er harter az 1982 augusztusában megtartott, az egyházi szolgálattal foglalkozó augsburgi kongresszuson: mit lehet, mit kell tenni ahhoz, hogy a testvéri szolgálat úgy fémjelezze ma az egyes keresztényeknek, de az egész egyháznak is életét, hogy hitünk és reménységünk, igehirdetésünk és liturgikus ünneplésünk a mai ember számára egyre hitelesebbé váljék és tartósan az is maradjon? Mit kell tennünk, hogy kisebb-nagyobb egyházi közösségeink valóban szolgáló közöségekké váljanak, azaz, hogy gyarapodjanak az egymás iránti szeretetben, és hogy ezáltal erősödjék közösségtudatuk is; hogy egyre inkább a szeretetből fakadó szolgálat fémjelezze a kifelé, a más vallásúak, a más világnézetet vallókkal kapcsolatban is magatartásukat? — Erharter részletező válasza helyett (Diakonie der Gemeinde und Diakonat, in: Diakonia 13 (1982) 313— 322.) Erwin Ringel bécsi pszichológus összefoglaló véleményét ismertetjük, aki az 1984-es nyári salzburgi főiskolai heteken elhangzott előadásában kifejtette, hogy az egyházi igehirdetés (azaz a katolikus tanítás közvetítése) nem lesz addig hiteles, amíg a keresztények — elsősorban a püspökök, papok, de természetesen minden világi is — nem fordulnak nagyobb megértéssel és szeretettel, szolgálatkészséggel, a szolgálat lelkületével embertársaik — elsősorban a gyermekek, az útkereső fiatalok, az öregek és a lelkileg betegek felé. Ezt a szolgálatot Isten éppúgy, sőt talán még inkább számon kéri majd, mint az ortodox hit precíz, tételes megfogalmazását, ismeretét (Kathpress ism. 1984. aug. 12.).

Tanúságtétel és feladat

Ismeretes, hogy a II. Vatikánum az egyházi hierarchia tagjai között — a régi hagyomány alapján — rendfokozatokat állapit meg: püspök, pap, diakónus (azaz szolgálattevő). Az ösegyház tudatosította és egyben megélte, hogy az egyetlen közvetítő, Jézus Krisztus nevében és erejében végzi minden hivő sajátos keresztény szolgálatát. Azt is jól tudta, hogy Jézus önmagát sohasem nevezte vagy neveztette püspöknek, papnak, hanem igenis: testvérei szolgájának. Hiszen azért jött el közénk, hogy szolgáljon, nem pedig, hogy öt szolgálják. Ha valóban az ő követésére vállalkozunk és az ő követségében járunk, ha az ö szelle23