Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)

1984 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: Tanúságunk Jézus szeretetéről

szeretetszolgálatainkon fogja lemérni kereszténységünket, hozzá tartozásunkat (vö. Mt 25, 31—40).

Schulte külön is felhívja figyelmünket Itélöbíránk beszédmódjára: „Éheztem és ennem adtatok!", ami azt jelenti, hogy ma is én éhezem az emberekben, tehát mindig segítenetek kell. (Az evangélium eredeti szövegének megfelelő görög fordítás az aorisztosz időalakot használja, ami a múltban történt, de ma is érvényes eseményre vonatkozik.) Jézus arra figyelmeztet tehát:

Én vagyok az a szegény, én vagyok az a beteg, akivel mindennap találkoztok, akit mindig segítenetek, gondoznotok kell. — Máté 25. fejezetén kívül még számtalan helyet találunk Krisztus tanításában, melyek mindig új módon világítják meg a szeretetet és irgalmat (vö. Div. in. mis. 15.). Legszemléletesebb mégis az irgalmas szamaritánusról (Lk 10,25—37) és a tékozló fiúról szóló példabeszéd (Lk 15,11—32).

Jézus Krisztus, az út szélén elesettek diakonosza, önkiüresítö átadásban él az egyházban. Jézus eukarisztikus jelenléte és önkiüresítö szolgálata szoros kapcsolatban van egymással. Azok a keresztények, akik Jézus példájára a másikért kiüresítik önmagukat, az ö eukarisz- tiájával töltekeznek. Minél teljesebb ez a kenózis, annál bővebben tölti be őket az Űr. Joggal mondhatják ezért Szent Pállal: „Élek én, de már nem én, Jézus él énbennem!" (Gál 2,20).

Szolgálatunk lelkiségének

néhány pillérét szeretnénk még megjelölni. Az egyre fokozódó emberi önzéssel párhuzamosan aránytalanul növekedik az emberek testi-lelki rászorultsága is. A Jézus képviseletében élő kereszténynek ezért egyre szélesebb körű szolgálatot kell vállalnia.

— Testvéreinknek — legyenek akár egészségesek, akár betegek, jólétben élők vagy nyomorultak — mindenekelőtt Krisztus szeretetéről teszünk bizonyságot, és mint ennek tanújelét, ajánljuk fel anyagi vagy lelki segítségünket.

— Soha nem feledhetjük, hogy ha jót teszünk, nem „kegyet" gyakorolunk, hanem csak azt ajánljuk lel a másiknak, ami Istentől rendelten neki is jár. Ennek tudata és magatartása ma még fokozottabban kötelez, amikor az-emberiség kétharmada kiszolgáltatottakból, rászorultakból, emberi méltóságukban megalázottakból áll. „A modern világ ugyanis egyszerre mutatkozik hatalmasnak és erőtlennek, képesnek arra, hogy megvalósítsa a legjobbat, de arra is, hogy elkövesse a legrosszabbat. Egyképpen nyitva van számára az út a szabadság vagy rabszolgaság, a haladás vagy visszaesés, a testvériség vagy gyűlölködés felé" (GS 58). Erre a helyzetére rá kell ébresztenünk az emberiséget. Hatékonyan ez csak úgy lehetséges, ha Krisztus módján azonosulunk a legnyomorultabbal is. Teréz anyának és követőinek rendkívüli ereje éppen abban áll, hogy egy sorban és egy sorsban élnek a kitaszítottakkal, ezzel is tanúsítják a világ felé, hogy az ún. „felesleges emberek” milyen értékesek.

— Az előzőkből az is következik, hogy ne csak a felesleget adjuk, hanem bármiről le is tudjunk mondani, saját időnket, erőnket feláldozzuk, ha ezzel jobban segíthetünk. Valójában nem is lemondásról van itt szó, mivel jól tudjuk, hogy a keresztény szeretet beteljesedés. Magunk is „ajándék vagyunk", ezért éppen az ajándékozás az, ami beteljesít

— és ez éppen ellentétes a lemondással. Kiüresedésünk arra szolgál, hogy Isten még bővebben töltsön el kegyelmével.

— A DIAKÖNIA-ÉLETFORMÁT, mint láttuk, az agapé, a keresztény közösségi szeretet táplálja. Kirívó ellentmondás lenne, ha a kinyilatkoztatásból megismert és liturgikusán megélt hitünk éppen ezen a területen ütközne életvitelünkkel. Jézus búcsúzásul új parancsot adott (Jn 13,34): a másikat oly módon kell szeretnünk, ahogy ö szeretett minket.

Amint Isten sem keres bennünk semmiféle előzetes szeretetreméltóságot — hiszen még létünket is ö adta — mi se várjuk mindenáron, hogy a másik szeressen előbb minket. Annál is inkább, mivel a bűn óta senki sem igazán szeretetreméltó. Jézus azonban úgy tölt el minket szeretetével, hogy Általa képesek leszünk szeretetreméltóvá tenni a másikat.

— Ne feledjük azt sem, hogy az egyház, mely az üdvösség szentsége, egyben intézmény is. Diakóniája, karitász-művei nem lehetnek ötletszerüek, alkalmi egyénieskedések, hanem magukon viselik az intézmény rendszerességét, anélkül, hogy bürokratikus mechanizmussá válnának. Antonio Vitale, a salernói egyházjogász, aki a karitász-szervezet megújításával foglalkozik, több helyen hangsúlyozza, hogy csak úgy lehet az egyház valóban ökumenikus távlatú, ha pápaság és azt körülvevő intézmények, maga a kúria is, a lelkipásztori kezdeményezések erőforrásává válnak. Így valóban „szimbóluma" és „forrásai" lesznek a világ számára az egyetemes értékeknek. Ma már egy olyan koordinációs központ létesülése van folyamatban, amelyben az anyagi eszközök szétosztásával is foglalkoznak, és az egész világon irányítják az egyháziak szociális ellátását. II. János Pál 1978 októberében tartott programbeszédében kifejtette: a kúrián belül olyan szervezetre lenne szükség, amely a szeretetszol17