Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)

1984 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Boda László: Szolgálatot vállalni a szeretetben

Setében a szolgálat nem „betét”, nem „díszítőelem", nem „járulék” vagy „betoldás”, nem időnként felszakadó nagylelkűségi érzés és cselekedet, hanem állapot. „A szolgálat Krisztus életének alapjellege” — mondja Mihályi Gilbert.

c) Az egyház küldetése az, hogy ebben a tekintetben is lolytassa Krisztus müvét. „Az Egyház valóban él, amikor vallja és hirdeti az irgalmat — a Teremtő és Megváltó legcsodálatosabb tulajdonságát —, és amikor az embereket az üdvözítő irgalmának forrásaihoz vezeti, melyeket őriz és osztogat" — mondja erről II. János Pál az említett körlevélben (II. 77.); más szóval: „Tanúskodnia kell Isten irgalmáról, amely Krisztus egész messiási művében megnyilvánult" (uo. 73.). A II. Vatikáni Zsinat óta „jelszóvá” lett, hogy a Krisztus müvét folytató közösség nem hatalmi egyház kiván lenni, hanem „szolgáló egyház", amely „hozzájárulhat az emberiség családjának emberibbé tételéhez” (GS 40.), melynek megsziv- lelnivaló üzenete, hogy „minden emberi tehetséget Isten szolgálatára és az emberek javára kell kamatoztatni” (GS 41.). Ehhez megfelelő cselekvési önállóság is szükséges. Ezért az egyház óhaja, „hogy mindenki javát szolgálva szabadon fejthesse ki tevékenységét" (GS 42.).

A „teológia" szó teljes keresztény értelme: Isten Krisztus által az egyházban, melyet a Szentlélek ereje éltet és hat át. Isten léte így válik számunkra a szeretet jeleiben megragadható Jelenlétté, az üdvösségtörténet megtapasztalt valóságává.

A szolgálat fogalma lényege szerint gyakorlati irányvételű, amely cselekedetekben mutatkozik be. Ezért teológiailag erkölcsi és lelkipásztori hangsúlya van. Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni „anonim” értelmét, tehát azt, hogy a nem kifejezetten hivő, a kereső, tájékozódó ember is képes olyan etikai értelmű szolgálatra, amelynek üdvösségi dimenziója van. Hiszen az emberszolgálatra való belső felhívás „telefonja” a lelkiismeret. Alkatunkban hordozzuk tehát a felszólítást, világnézeti hovatartozásunktól függetlenül. Enélkül az emberi etikum már rég halálra lenne ítélve önző érdekeink által.

Erkölcsi küldetésünk: szolgálni az embert

Amikor a „szolgálat" szó etikai jelentését kutatjuk, feltárul előttünk annak szűkebb és tágabb értelme. Szorosan véve a szó jelentését, észrevesszük, hogy a belső igény támogatást és erősítést kap a külső körülmények oldaláról, amikor valaki — nagykorúsága talán legbiztosabb határpontján — megkezdi képességeinek az emberi közösség felé való kamatoztatását. A házasságban vagy a munkában, a szakmai hivatásban egyaránt felfokozott igény — a belső felszólítás aktivizálója —, hogy az emberi tevékenység szolgálattá váljék: a család, a társadalom, az egyház szolgálatában magasztosodjék istenszolgálattá. Amikor azonban evangéliumi értelemben használjuk a szót — bár a határok elmosódnak —, már azt a tágasabb értelmet vesszük tekintetbe, ami túllép a család, a társadalom és az egyház alapjában véve még hivatalos, sok tekintetben kötelező jellegű és természete szerint ellenszolgáltatással járó tevékenységén. A szoros értelemben vett szolgálatnak is megvan az a sajátos többlete, amely túllép a jogok és kötelességek jutalommal és büntetéssel szankcionált fogalmi körén. A ,.szolgálat" szónak teljesebb etikai, erkölcstani értelme mégis az irgalomból lakadó embertársi szeretet cselekedeteiben mutatkozik meg és tárul lel. Az irgalmas szere- tetben megfeledkezünk önző önmagunkról, feladjuk kényelmünket a másikért, a rászoruló embertársért, ami az „emberiesség”, az „emberi szolidaritás" szavakban tükröződik hitelesen. Ez pedig túllép a közvetlen élethivatás kereteiben jelentkező igényen, amely a hozzátartozókkal, munkatársakkal, ránk bízottakkal kapcsolatos. A lelkiismeretes munkába induló „szolgálatba megy". A lelkiismeretes keresztény viszont állandóan „szolgálatban van". Életében bármikor találkozhat olyan helyzettel, amely a rászoruló embertárs, a „felebarát" segítségéért kiáltó szavában, tekintetében vagy egyszerűen elesettségében konkretizálja számára Isten hívását, ill. Jézus figyelmeztetését.

A hagyományos erkölcstan és katekizmus ebben a tágasabb és egyben evangéliumi értelemben különböztette meg az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit. Az egyház jó érzékkel és sok évszázados tapasztalat birtokában alakította ki a Szentirás tanítása nyomán azokat a cselekvési kereteket, amelyekben az üdvösséget munkáló emberszolgálat részint típusos, részint erőteljesen jellemző formáit megtaláljuk. Mai nyelven, mai körülmények figyelem- bevételével így lehetne ezeket összefoglalni:

— Adj ételt az éhezőnek, italt a szomjazónak.

— Adj szállást annak, aki rászorul.

— Segítsd a ruhátlant, hogy felöltözhessen.

— Látogasd meg beteg hozzátartozódat. Látogasd meg azt, akit senki sem látogat.

— Fejezd ki együttérzésedet az ártatlanul bebörtönzöttekkel, még akkor is,*ha a világ távoli pontján élnek, emberi szolidaritásból. Segítsd jogos börtönbüntetésüket letöltött embertársaidat, hogy újra megtalálják helyüket az emberi közösségben.

11