Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Szolgálat és szabadság
szén átfogó módon fejezte ki ,,Az egyház a mai világban” című zsinati határozat, amikor minden hivő közreműködését felajánlotta a világnak, hogy közreműködik a család válságának megoldásában, a kultúra fejlesztésében, a gazdasági rend kibontakoztatásában, a közösség javát kereső politikai tevékenységben, a társadalmi egyensúly és a béke megszilárdításában. Az újszövetségi szent könyvek elsősorban az egyházi vezetők szolgálatáról beszélnek. Az apostolok Krisztus szolgái (Róm 1,1), Isten titkainak kezelői (lKor 4,1), az ige szolgái (Lk 1,4; ApCsel 6,4), az új szövetség szolgái (2Kor 3,6), akikre Isten a kiengesztelödés szolgálatát (2Kor 5,18) és a lélek szolgálatát (2Kor 3,7) bízta. De Jézus Krisztus kedvéért egyben a hivő nép szolgái is (2Kor 4,5). Viszont az is egyértelmű tanítás, hogy a hivök a szeretet parancsa alapján kötelesek egymásnak szolgálni. A keresztény ember nem állhat elő azzal a nézettel, hogy „embertársaink jelentik a poklot számunkra" (Sartre). Az önmegvalósításból a szeretet feladatait és élményét nem lehet kiiktatni. Természetesen nem az ösztönös szeretetröl van szó, amely inkább csak befelé néz, hanem arról a kitárulkozásról, amely mások igazi javát keresi. Ehhez pedig már felsőbb ösztönzés kell. Ügy, ahogy az apostol írja: „Mi nem magunkat hirdetjük, hanem Jézus Krisztust, az Urat, magunkat pedig csak úgy, mint a ti szolgátokat Jézus kedvéért" (2Kor 4,5). Egymás javának keresése alapvető gondolat a kinyilatkoztatásban. Itt mindenekelőtt a misztikus test tanára kell gondolni, amit Pál apostol fejt ki. A tagok kötelesek egymás javát és az egész test javát munkálni. A karizmákat mindenki azért kapja, hogy szolgáljon vele, vagyis másoknak hasznára legyen (lKor 12,7). A tagoknak be kell látniuk, hogy egymásra szükségük van. A test úgy épül fel, hogy egyik tag a másikért és az egészért van. Erről a misztikus testről mondja az apostol, hogy a szolgálatok különfélék benne, de az Or ugyanaz (lKor 12,5). ö azonban nemcsak a szolgálatot adja és jelöli ki, hanem az összhangról is gondoskodik, mégpedig a Szentlélek által, hiszen általa kapcsolódunk Krisztushoz, általa válunk egy testté a keresztségben (uo. 13). A kegyelmi közösségbe való beletartozást azonban nemcsak arról az oldalról kell nézni, hogy a tagok egymásra és az egészre vannak utalva, hanem arról is, hogy a tagok itt érik el személyes kibontakozásukat. A kegyelem mibenlétét helytelenül értelmezi az, aki csak megvilágositásnak vagy ösztönzésnek fogja fel. A kegyelem arra képesít, hogy egész egyéniségünkkel válaszoljunk Istennek, aki szeretettel közeledik és hiv. A misztikus testbe való beletartozás ilyen kegyelmi állapot. Nemcsak felhívás vagy kötelezettség van benne, hanem képesítés arra, hogy szabadon, létünk egész értelmét felfogva álljunk szembe Istennel és embertársainkkal. Az egymásrautaltság, az egymásért való élés tehát átmenet a szabadság élményébe: szabadon vállalom mindazt, amit a hit és a szeretet megkövetel, mert ez adja meg életem tartalmát. Ebben az is benne van, hogy a szabadság nem helyzet, hanem személyes tudat. Akkor érzem magam igazán szabadnak, ha ráálltam arra az útra, amely legjobb meggyőződésem szerint elvezet emberi célomhoz, s amelybe belevihetem egész erkölcsi erőkészletemet. Ha ilyen keresztény értelmezést adunk a szabadságnak és a szolgálatnak, akkor rájövünk, hogy a kettő összetartozik és egymást feltételezi, önmagában a szolgaság azért nyomasztó, mert nincs benne Ígéret és remény. A szeretettel vállalt szolgálat azonban mindkettőt tartalmazza. Senki nem fejtette ki jobban ezt az összefüggést, mint Pál apostol az lKor 9,19—23-ban: „Mindenkitől független voltam, mégis mindenkinek szolgája lettem, hogy minél többet megnyerjek . . . Akik a mózesi törvény alatt élnek, azok között én is a törvény alárendeltje lettem, noha már nem vagyok neki alárendelve. Akikre ez a törvény nem vonatkozik, vagyis a pogányok között olyan lettem, mint aki kívül áll a törvényen, pedig nem állok kívül Isten törvényén, csak hogy megnyerjem őket is. A gyöngék között gyönge lettem, hogy megnyerjem a gyöngéket. Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvözítsek.” Érdekes dialektika ez. Minél nagyobb az elkötelezettség, annál szabadabb személynek érzi magát, mert tudja, hogy helyes úton jár, és „része lesz az evangélium ígéretében". A magyarázat ott van, hogy az igy vállalt kötelességekben a tekintet végső fokon Krisztusra irányul, aki elvárja ezt a szolgálatot, megadja hozzá a segítséget és biztosítja az érdemek jutalmát: „Amit legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek" (Mt 25,40). A szolgálatot és a szabadságot mint érdekes dialektikát említettem, mert a kettő keresztény szempontból nem zárja ki egymást, hanem inkább kiemeli és erősíti. Ezt még egy másik oldalról is megvilágíthatjuk. Keveset gondolunk arra, hogy a kereszténység Krisztusban az újdonság és a teljesség színezetében jelent meg, s ezt az újdonságot azóta is hordoznia kell. Szeretet mindig volt az emberek között: nemcsak ösztönös szeretet, hanem igazi jóakaró szeretet is, hiszen az‘emberiség mindig a megváltás kegyelmének hatása alatt állott. Jézus ennek ellenére a szeretetet úgy hirdeti meg, mint új parancsot (Jn 13,34). Oj az, ami más, mint a régi, amiben van valami feltűnő, szokatlan, meghökkentő és megnyerő. Ha Isten maga határozza meg az ember vallási magatartását, az nemcsak szellemibb és harmó8
