Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Szolgálat és szabadság
nikusabb, mint az emberi elgondolás, hanem arra van hivatva, hogy legyőzze az egyhangúságot, az ösztönöséget, és ellensúlyozza az idő távlatának homályositó hatását. Az ilyen szeretet kötelező, mert Isten parancsolja. De új azért lesz, mert helyet kap benne az emberi találékonyság, az önmagunk fölé való emelkedés és a kegyelemnek soha el nem apadó lüktetése. Az új parancs azt jelenti, hogy valami több van benne, mint amit természetesnek és magától értetődőnek tartunk. Krisztus megfogalmazása szerint valami többnek kell lenni benne annál, mint amit a vámosok és a pogányok is megtesznek (Mt 6,46—47). Erre az újdonságra hívja fel a figyelmet Krisztus akkor is, amikor a szeretet mértékéül azt állítja tanítványai elé, ahogy ö szerette őket (Jn 15,12). A nyárspolgári vallásosság, a takaréklángon való éldegélés akkor következik be, amikor a hitünk már nem tükrözi ezt az újdonságot és nem késztet annak keresésére. Igaz, számolni kell azzal is, hogy ilyen értelemben az újdonság az öncélú ember szemében balgaságnak látszik. Gondoljunk arra, hogy kétezer évvel ezelőtt például a sztoikus bölcselet mennyire elitélte a részvétet, az együttérzést, és korunkban Nietzsche is azért bélyegezte a kereszténységet lealacsonyító vallásnak, mert a megbocsátás és a részvét hirdetésével akadályozza a hatalomra törő akarat kibontakozását. Mi tudjuk, hogy az igazi szeretet mindig parancs és eszmény marad, amelyhez fel kell emelkedni. A keresztény szolgálat nem következik az ösztönökből. Az ösztön mindig önző és kizárólagos. Az igazi szeretetet az apostol karizmának mondja, amelynek forrása maga a Szentlélek. Ezért nem is merjük állítani, hogy magunktól képesek vagyunk a szeretet követelményeinek megfelelni. Csak a kegyelem ereje képesíthet rá. Újdonsághoz tartozik a természetfölötti vonása is. Az isteni parancs előzménye az, hogy testi és lelki szempontból rászorulunk egymás szolgálatára. Isten csak azt parancsolja meg, ami földi és örök életünk szempontjából javunkra válik. Azért az ilyen szolgálat vállalása nem lealacsonyodás, még ha áldozattal és kiüresedéssel jár is. Magasabb síkon, a hit világában átélhetjük a vele járó gazdagodást. A sze- retetből fakadó szolgálatban benne van az önkéntesség, a nagyobb érték vállalása és az emberi élet transzcendenciájának megvallása. Kifejezzük, hogy az emberi személy érték, örök hivatása van és Isten magáénak vallja. Az igazi szeretet előzetes és kezdeményező, s ezért nem vár ellenszolgálatot. Arra is lehetne gondolni, hogy a nagylelkű szeretet esetleg hány, önmagáról megfeledkezett vagy kétségbeesett embert segített hozzá, hogy tudatára ébredjen igazi kilétének és emberi hivatásának. Az Isten országa ilyen eszközökkel terjed. Maga Krisztus is ezzel a módszerrel terjesztette. Az emberek közötti kölcsönös függés következik a természet adottságaiból és követelményeiből. De az apostol ezen túlmenően a Krisztusban való egybetartozást veszi alapul, s ott mindenki egyforma: „Nincs többé zsidó vagy görög, szolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindnyájan eggyé lettetek Jézus Krisztusban" (Gál 3,28). Csak ezen az alapon mondhatja, hogy „aki mint rabszolga nyert hivatást az Úrban, az az Úr szabadosa. Viszont, aki szabad emberként kapta a hivatást, az Krisztus rabszolgája" (lKor 7,22). A hozzá való tartozás jogcíme az, hogy „nagy nagy váltságdíjat fizetett értetek” (uo. 23.), s ez hozta meg a természetfölötti felszabadítást. Ha pedig ő igy vállalta a szolgálatot, akkor a hasonló szolgálat mindenki számára megtisztelő. Az apostol ugyan leírja ezt a kijelentést is: Ne legyetek emberek rabszolgáivá (uo.), de ez is a fenti összefüggésben hangzott el, s ezt akarja jelenteni: Ha Krisztushoz tartoztok és ö az üdvösség rendjében szabaddá tett benneteket, akkor ne csatlakozzatok olyan emberekhez, akik nézeteikkel az ösztön és a bún szolgáivá tesznek titeket. A szolgálatot a lelki oldaláról néztük, összefoglalásul még megjegyezhetjük, hogy mindez be van állítva az ember megváltásába és megigazulásába. Abban az értelemben is, hogy folytatódig benne Krisztus keresztútja és engesztelése. A zsinati okmányokban ismétlődik a megállapítás, hogy a keresztény szolgálat szellemének kialakításához szükséges az önmegtagadás, a lelki értelemben vett szegénység, az alázat és a kereszthez való hűség. Az okos aszkézis azt célozza, hogy a szellem egyre nagyobb helyet foglaljon el életünkben. Az átszellemesítés hajlékonyságot, alkalmazkodóképességet, tettrekészséget hoz, s ezért lehet az öröm forrása. A tapasztalat igazolja, hogy csak annak van ideje mások számára, csak az tud emberekért élni, aki túljutott azon, hogy tárgyakért éljen. Vallási értelemben nem bérszolgálatról beszélünk, hanem személyes odaadásról és igyekezetről. Az ember csak akkor tud önzetlenül kinyílni és megnyilatkozni, ha nem magát keresi és nem a hasznot nézi minden kapcsolatnál. A zsinat az egyházi megújuláshoz ezért hangoztatta annyira a papság számára a szegénység szellemét. A szolgálat szellemének része az alázat, ami azonban nem azonos a félénkséggel, a bizalmatlansággal vagy a visszahúzódással. Az alázat nem befelé, hanem kifelé néző erény. Nem akarja az önbecsülést és az önbizalmat kiiktatni, hanem tudomásul veszi, hogy Isten mindenkinek adott képességet, hivatást, tehát engedjünk másokat is boldogulni. Ennek az alázatnak az őspéldája az önmagát kiüresítö Fiú, aki fölvette a szolga alakját, értünk szegény 9
