Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)

1984 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Szolgálat és szabadság

mint akik emberek tetszését keresik, hanem mint Krisztus szolgái, akik szívesen teljesítik Isten akaratát" (Ef 6,6). Ugyanakkor a feletteseket így figyelmezteti: „Adjátok meg szolgáitoknak, ami jogos és méltányos, hiszen nektek is van uratok a mennyben" (Kol 4,1).

Az egyháznak a szolgálatra, a diakóniára vonatkozó kifejezései abból a korból származnak, amikor a társadalom még ismerte a rabszolgaság intézményét. De már akkor megtalálta a módját annak, hogy az életnek ezt a megnyilvánulási formáját is bevonja az üdvösség légkörébe és rányomja az istentisztelet pecsétjét. Ma különösképpen érezzük, hogy a vallásnak csak akkor van mondanivalója, ha hozzájárul az ember reményének, lelkűidének, és közösségi kapcsolatainak értelmezéséhez. A vallás az egész életet az üdvösséggel hozza kapcsolatba, s azt várjuk tőle, hogy a konkrét helyzetekben szembesítsen Isten akaratával és ígéreteivel. A hivő ember minden adottságban megéli a felelősséget és az Istentől adott reményt. Ezért az apostoli egyház a rabszolgaság intézményét sem társadalmi szempontból nézte, hanem az üdvösség szempontjából. Ezt annál inkább megtehette, mert az élet helyzeteiben sok a lélektani hasonlóság. A szolgálat mint teher nemcsak a jogi függésben jelentkezhet, hanem az élet adottságaiban is. Mekkora kötöttséget jelent például a kitartás egy beteg házastárs mellett, tehetetlen öregeknek vagy nyomorék gyermekeknek a gondozása, vagy olyan munkaviszonynak az elviselése, amelyen nem tudunk változtatni, és ahol ki vagyunk téve igazságtalanságnak vagy zaklatásnak. Ilyen körülmények között tűnik ki, hogy milyen szerepe lehet annak a lelkűidnek, amely magasabb motívumok után indul és magasabb szellemiségből merit erőt. Még azt is meg kell jegyeznünk, hogy sokkal könnyebb az a szolgálat, amelyet mint erénygyakorlatot, magunk választunk ki, mint az, amelyet az élet rak ránk, s amelyet csak türelemmel és folytonos önlegyözéssel tudunk megoldani. Pedig ezek a gyakoribbak, és az erénynek is ezek az igazi próbái.

Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy a mai egyházi reform a szolgálat lelkületét is elemzi. Az egyház együtt emlegeti az Isten szolgálatát és az emberek szolgálatát, de úgy, hogy az Isten szolgálata nem merül ki az egyéni vagy a közös imában, hanem a megértő és tevékeny embertársi szeretet gyakorlásában tükröződik igazán. Isten szolgálata ugyanis nem más, mint az ö akaratának teljesítése, márpedig ö a megértő és segítő szeretet gyakorlását különösképpen hangoztatta. Érdemes felfigyelni arra, hogy az a lelkipásztori zsinat, amellyel az egyház a mai világban önmagát rdormálni akarta, határozataiban szó szerint vagy értelem szerint mintegy kétszáz esetben hivatkozik a szolgálatra mint keresztény kötelességre. Elsősorban természetesen a hivatalok viselőit figyelmezteti Krisztus kijelentésére, hogy a tekintélyt igazi szolgálattal kell gyümölcsözővé tenni, nem pedig uralomvágy- gyal. Csak néhány utalást ragadok ki a zsinati rendelkezésekből. „Jézus Krisztus Isten népének lelki gondozására és szüntelen gyarapítására egyházában különféle tisztségeket alapított, amelyek az egész test javát célozzák. A szent hatalommal felruházott tisztségviselők tehát testvéreik szolgálatában állanak, hogy — egyazon célra szabadon és rendezett módon törekedve — mindenki elérje az üdvösséget, aki Isten népéhez tartozik és a keresztény méltóság hordozója" (Egyház 18.).

„Az a feladat, amelyet az Or rábízott népe pásztoraira, igazi szolgálattétel. A Szentirás kifejező módon diakóniá-nak nevezi, vagyis szolgálatnak" (uo. 24.). A szolgálat az egész egyházra vonatkozik, hiszen az az evangélium hirdetésével és a kegyelmi rend kiárasztásá- val az egész emberi nem üdvét szolgálja (Egyház a világban 42). Az egyház missziós küldetésével és munkájával nem akar semmiféle előjogot szerezni, hanem csak azt, hogy Isten segítségével készségesen szolgálhasson az embereknek (Missziók 12). Amikor az egyház párbeszédet akar folytatni minden jóakaraté emberrel, az a tudat vezeti, hogy „az egész emberiség meghívást kapott arra, hogy Isten gyermekeinek családja legyen, s az egyház ezt akarja szolgálatával aktualizálni” (Egyház a világban 92). A világi apostolokról kiadott határozat az evilági intézményeket is úgy értékeli, hogy azok kötelesek az emberi személynek szolgálni és az igazi javát keresni (14). — Ez a hangnem nem azt jelenti, hogy az egyház versenyt akar futni divatos szólamokkal vagy népszerűsíteni akarja magát. Ez egyszerűen az evangélium hangneme, amelyhez mindig igazodni kell, és amelyet mindig követni kell.

Krisztus maga hangoztatta, hogy ő szolgálni jött, nem pedig szolgálatot elfogadni, s a szolgálatban elmegy életének az odaadásáig (Mt 20,28). A papnevelésröl szóló határozat a szolgálat szellemére is utal. „Értsék meg a papnövendékek, hogy nem uralkodni fognak, nem valamilyen megtisztelő állás várja őket, hanem Isten szolgálatára és lelkipásztori munkára vannak lefoglalva. Ezért meg kell tanulniuk az engedelmességet, az igénytelen életmódot és az önmegtagadás erényét" (9.). Az egyház mindig tudatában van annak a kiválasztásnak, meghívásnak és küldetésnek, amelyet Péter levele (1,2,9) így fogalmaz meg: „Ti választott nemzedék, királyi papság, szent nép vagytok, hogy hirdessétek annak dicsőségét, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságra." De a kiválasztás éppen küldetésre szól, nem elkülönülésre vagy meddő öntetszelgésre. A szolgálat szellemét egé7