Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Szolgálat és szabadság
mint éppen a szolgálatban. A szolgálat évezredeken keresztül megvetett és alábecsült emberi ténykedés volt. Jézus ismét radikálisan visszafordította eredeti helyére. A középkor szerette az adágiumokat, a rövid, velős mondásokat. Abban szerepelt az is: Deo servire regnare est. Jézus kitágította ennek értelmét; tanítását ebbe a paradoxonba foglalhatjuk: servire regnare est, szolgálni annyit tesz, mint uralkodni. Gál Ferenc SZOLGALAT ÉS SZABADSÁG Ellentétes fogalmak között nem mindig könnyű eligazodni, sem elméletileg, sem gyakorlatilag. Talán még soha nem emlegették az ember szabadságát annyira, mint korunkban, s ugyanakkor a közösségi élet ezerféle kötöttséget rak ránk. Igazodni kell mások jogaihoz, szokásaihoz, érdekeihez, mind gazdasági, mind kulturális, mind társadalmi téren. A „közösség szolgálata" ugyanolyan divatos kifejezés lett, mint a szabadság. Legalábbis a hatalom gyakorlását és a tekintély érvényesítését ilyen jelszóval akarják népszerűsíteni. Lelkünk mélyén érezzük, hogy az embernek joga van a szabadsághoz, de az is világos, hogy kölcsönös szolgálat, áldozat, segítés nélkül nem lehet emberi életet élni. A kérdés tehát mindig az, hogy adott esetben mi a mérték, hogyan lehet a szabadságot és a szolgálatot egyensúlyba hozni. A kérdés összefügg az ember személyi méltóságával és azzal a gyarlóságával, hogy segítésre, irányításra szorul. A személynek joga van az önállósághoz, a megbecsüléshez, önmaga kibontakozásához, de megvan a veszély, hogy a megélhetés lehetőségéért kénytelen lemondani jogairól és valamilyen szolgálatot vállalni. Ezt a helyzetet könnyen kihasználják azok, akikben túlteng a hatalomvágy vagy a kapzsiság, s így alakul ki az emberhez nem méltó alá-, fölérendeltség. A kikényszeritett szolgálat mellett azonban ismerünk önkéntes szolgálatot is, amelyet nem tartunk megalázónak, hanem közvetlenül vagy közvetve a szeretet megnyilatkozását látjuk benne. Teológiailag ezt nevezzük diakoniának, s ez a fogalom az apostolok kora óta kíséri az egyház életét. Természetes, hogy ennél a szolgálatnál is felmerül a motívum, a cél és a mérték kérdése, s az is természetes, hogy ide is becsúszhatnak a szenvedélyek és rendetlen hajlamok, amelyek minden emberi kapcsolatot megmérgeznek. A szolgálat és a szabadság összefüggésének problémáját mind a mai napig Pál apostol fogalmazta meg legvilágosabban. Nem használt hozzá sem lélektani, sem filozófiai, sem teológiai eszmefuttatást, hanem egyszerűen az Isten és az ember üdvrendi kapcsolatát vette alapul hozzá: „Testvérek, meghivástok szabadságra szól, de ne éljetek vissza a szabadsággal a test javára, hanem szeretettel szolgáljatok egymásnak" (Gál 5,13). A kijelentésnek megvan a történeti háttere. Az apostol arról beszél, hogy a mózesi törvény aprólékos követelményeivel és a pogányság taburendszerével szemben Krisztus meghozta nekik az Isten gyermekeinek szabadságát. De az nem jelent olyan szabadosságot, hogy a test ösztöneit és vágyait korlátlanul követhetnék. Krisztus a szeretet törvényét hirdette meg, amelyben benne van minden kötelesség Isten és ember iránt. Sót ö nemcsak a szeretet parancsát nyilvánította ki, hanem kegyelmével szivünkbe is önti a szeretetet. Amit az ember szeretetből végez, azt nem érzi tehernek vagy megalázó tettnek; inkább arra gondol, hogy ö maga nagyobb lett az ilyen szolgálat által. Keresztény nyelven még azt is hozzátehetjük, hogy az ilyen szeretetben az ember az Isten szeretetét adja tovább, annak ad kifejezést, és meg van győződve az örök viszonzásról. A szeretetből fakadó szolgálat olyan légkört teremt, ahol mindenki feszélyeztetettség nélkül mozoghat, mert érzi, hogy megvan a jóakarat, a türelem, a nagylelkűség és a megbocsátás. Az igazi szabadságot tehát nem magunkban tapasztaljuk meg, hanem a közösségben. Függetlenséget biztosíthat az anyagi jólét is, mert nagyobb mozgási lehetőséget ad, de megmarad a veszély, hogy az ember önzővé válik és saját vágyainak rabszolgája lesz. A szabadságot nem lehet úgy abszolutizálni, mint az egzisztencialista filozófia egyes képviselői teszik, főleg Sartre. Földi világunkban semmi nem abszolút, hanem mindennek az értelme a teremtés egészében elfoglalt és betöltött helyétől függ. Maga a földi élet sem abszolút érték, hiszen véges és múlandó. Az isteni kinyilatkoztatás azonban örök hazatalálást Ígér számára. Az üdvösség rendjében mind a szabadság, mind a szolgálat csak út a személy tökéletesedéséhez. Ezért találunk a Szentírásban ilyen felhívást: „Ne látszatra szolgáljatok, 6
