Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Belon Gellért: A szolgálat Jézus szemléletében
kiszolgáltatottságot az emberi gyöngeségnek is, és az emberi gonoszságnak is. És ha belegondolunk, hogy a két évezred folyamán mennyi gyarló lélekbe tért be az eukarisztiás Krisztus, nem beszélve a szentségtörö áldozásokról és az oltáriszentség színeivel való visszaélésekről (fekete misék! stb.), akkor igazán megrendültén látjuk a nyomorult emberiség lábához odahajló Krisztus mérhetetlen alázatát és szolgálatát. Ha pedig arra gondolunk, hogy ez az utolsó vacsorái lábmosás nemcsak az oltáriszent- ségben szolgálatunkra leboruló Krisztus képe, hanem a másnapi keresztáldozatban az emberiség üdvösségéért kiontott vérének is jelképe, mely hozzájárulásunktól függően érvényesül szívünkben, és szerencsétlen hatalmunkban áll megakadályozni üdvös hatását, akkor világossá válik, hogy a szolgálat és a megváltás nagyon is kicserélhető értékek, mint ahogy ö idézte: ,,az Emberfia azért jött, hogy ő szolgáljon és váltságul adja oda életét sokakért." (Mt 20,28). Jézus szolga-élménye A szolgálatot szolgák végzik. Éppen ezért érdemes beletekintenünk Jézus szolga-élményébe. Ezen azt értjük, hogy a mi Urunk más viszonylatban is használta a szolga szót. Azt pedig tudjuk, hogy az élő beszéd minden szavának megfelel egy egyéni élmény. Egy benyomás erről a szóról. Nézzük meg, hogy milyen értelemben használja Jézus a szolga elnevezésű fogalmat. Abból ugyanis fényt tudunk deríteni arra a teljes értelemre, amit magára is alkalmazott. Így lesz teljes képünk a szolgálat jézusi értelmezéséről. 1. Nem nagyobb a szolga uránál. Ez a Jézustól többször is használt mondás a szolgákról jelzi azt a sorsközösséget, amiben a szolga urával volt a régi társadalomban. Fejedelmek halálukkor a szolgáikat is a sírjukba vitték. Az úr dicsősége a szolgájáé is volt, gyalázata szintén. Jézus átérezte ezt az életközösséget és ezt a sorsközösséget az Istennel. Jól ismerte a Szentírást, és tudta Izrael történetét; azt, hogy milyen nagy csodákkal szemben milyen kemény nyakú és ellenálló volt a nép. Ugyanez a torz istenismeret gátolja a zsidókat abban, hogy higgyenek benne. „Sem engem nem ismertek, sem Atyámat, ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek" (Jn 8, 19). ,,Ha Isten volna Atyátok, szeretnétek engem" (Jn 8,42). „Aki Istentől van, hallgat az Isten igéire. Ti azért nem hallgattok rá, mert nem vagytok Istentől" (Jn 8,47). Jézus ezt az Isten-közösséget a legszorosabban értelmezte. Nem akart több lenni Istenénél. „Én nem magamtól beszéltem, hanem az Atya, aki küldött engem, ő parancsolta meg, mit mondjak és mit hirdessek. Én tudom, hogy az ő parancsa örök élet. Amit tehát hirdetek, úgy hirdetem, amint az Atya mondta nekem" (Jn 12,49). Ebből érthető az is, hogy Jézus megnyilatkozásai ószövetségi ihletésűek olyannyira, hogy beszédei tele vannak rejtett idézetekkel, amiket az Atya üdvtörténeti megnyilatkozásainak értelmezhetünk. Az örök Bölcsességgel személyi egységben lévő Jézus rendelkezett olyan zsenialitással, mint akárhány filozófusunk vagy költőnk, akik a szellemnek addig járt utain fölülemelkedve új gondolataikat új szavak mezébe öltöztették. Jézus is érezte az újdonság igényét. Beszélt az új bornak új tömlőkbe való öntéséről (Lk 5,38). De nem akart egy gondolattal sem eltérni Istenének akaratától. 2. A szolga nem marad meg a házban (Jn 8,35). Az Űr Jézusnak, mint a mennyei Atya Fiának, természetes lakóhelye az ég, illetőleg az isteni dicsőség. De mert vállalta a szolgálatot, meg kellett Ízlelnie a szolgák otthontalanságát. Ennek ad hangot, amikor az őt követni akaró ifjúnak mondja: „A rókának odúja van, az ég madarának fészke, de az Emberfiának nincs hová lehajtsa a fejét” (Mt 8,20). S ha ezt a kijelentést elsősorban a fizikai otthontalanságra értenénk — bár ez is kisugárzása volt a lelki otthontalanságnak — Szent Pálhoz kell folyamodnunk, aki fölséges képben szemlélteti előttünk Krisztusnak ezt a lelki otthontalanságát, s egyben biztat, hogy mi is érezzük át ezt. „Ugyanaz a lelkűiét legyen bennetek — mondja —, amely Krisztus Jézusban volt. ö, isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amihez föltétlenül ragaszkodjék, hanem szolgai alakot fölvéve kiüresitette önmagát és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan volt, mint egy ember; megalázta magát és engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig" (Fii 2,5—8). Az istenségnek az a túláradó fénye, amit átsugárzott emberi valóján színeváltozásakor, földi életében visszavonult. Pedig ez akkor olyan erős volt, hogy a szenvedésének és halálának gondolatára sem hunyt ki. Mig máskor annyira visszahúzódott, hogy maga bevallotta: „Most mélyen megrendült a lelkem" (Jn 12,27). Sőt tanakodóvá válik: „Mit is mondjak? Hogy szabadíts meg attól az órától, Atyám?” És biztatnia kell magát: „De hiszen éppen azért az óráért jöttem" (Jn 12,27). Vagy később a Getszemáni 4
