Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)

1984 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Lukács László: Miért születni? Minek élni? (Lelkipásztorok, nevelők és a fiatalok útkeresése)

III. Jézus Krisztusban a tökéletes szeretet létformája valósult meg.

ö az Atya örök Fia: belőle és neki él a Szentháromság örök egységében és földi életének mindhalálig engedelmességében.

ö Istennek föltétien szeretete irántunk: benne a szeretet erősebbnek bizonyult a bűnnél és a halálnál.

IV. A keresztény lét tehát:

A hitben Krisztus valóságába lép be az ember, „Isten Fiának hitében élve, aki szeretett minket, és önmagát adta értünk".

Krisztus követésében hozzá hasonlóan adakozó-osztogató szeretetbe kezd, az Atya iránti engedelmességben és személyválogatás nélküli jóságban.

Reményét Krisztusba veti: Isten szeretete erősebb bűnnél és halálnál, és Fiával együtt minket is föltámaszt.

2. Az élet értelme

A katolikus iskolákban ezt a keresztény értékrendszert, az életnek ezeket a távlatait próbálják megrajzolni, s ennek követésére elsegíteni a növendékeket, figyelve-segítve belső világuk alakulását. Az ö vallomásaik tükrében rajzolódik elénk a mai magyar katolikus iskolák diákjainak eszményrendszere.

A megnyilatkozások többsége 17—18 éves fiataloktól származik, akik már „nemcsak élnek, hanem gondolkodnak is". (A katolikus iskolákon kívül a megkereszteltek, sőt az első- áldozók és bérmálkozók nagy része is már kikerült lelkipásztorának hatásköréből — életének legdöntőbb időszakát magára hagyottan, a környezeti hatásoknak kiszolgáltatottan éli át a legtöbb ún. keresztény fiatal.)

A III. osztályban a magyar irodalom tanítása során több ízben föltettem tanítványaimnak a címben jelzett kérdést az élet értelméről. Jelentős részük ekkor még így válaszol: „Ezzel a kérdéssel ideáig még nem foglalkoztam . . „Nem tudom, mi az értelme, de élni szeretek." — De akadnak cinikusabb válaszok is: „Szerintem egy lelkileg kiegyensúlyozott ember nem tesz föl ilyen kérdést." „Erről csak az filozofál, aki megunta az életét." — Többen elismétlik a katekizmusban tanult választ: „Isten akaratát valósítottuk meg" — anélkül, hogy az iskolás választ személyessé tudnák tenni. Jó néhányan kitérnek a válasz elöl: „Nem söját akaratunkból jöttünk a világra." Mások kiábrándultabban logalmaznak: „szüléinknek volt jó"; „azért hoztak minket a világra”, „hogy boldogságukat kielégítsék", „hogy megakadályozza elhidegülésüket".

Ebben a korosztályban még viszonylag kevés érettebb megfogalmazást találunk. Egy év múlva már ugyanebben a csoportban is egészen más kép tárul elénk. A negyedikesek 85— 90% -a határozott igennel felel arra a kérdésre, hogy van-e az életének értelme. Egy-ketten válaszolnak csupán nemmel vagy bizonytalankodva, vagy pedig úgy, hogy eddig erre nem is gondoltak.

A ballagó negyedikeseket gyakran megkérdeztem, mit visznek magukkal útravalóul iskolájukból az életbe. Néhány kiragadott válasz jelzi, mit tartottak legfontosabbnak az iskolai évekből.

„Itt megtanultam, hogy van értelme az életnek, és hogy mi az értelme az életemnek." — „Itt segítettek hozzá, hogy önálló személlyé legyek." — „Megtanítottak gondolkodni és gondolkodó ember módjára cselekedni." — „Embernek segítettek lennem, testileg, lelkileg egyaránt." — „Megláttam, hogy miért érdemes élni, mik az emberi értékek, s elindultam ezeket fölfedezni és kialakítani." — „Ez az iskola alakította ki azt, hogy hogyan kell rendet teremteni magamban." — „Elsősorban keresztény világnézetet és erkölcsöt kaptam." — „Megtanítottak arra, hogy tulajdonképpen mire is születtünk."

Elszórva, de elhangzanak pesszimistább hangok is. „Amikor idejöttem, hittem. Ma már nem hiszek, és soha nem is akarok hinni. De hiszek a saját akaratomban, és abban, hogy ha az életem végkép elviselhetetlenné válik, lesz erőm és bátorságom megölni magam." — „Az élettől nem várok semmit. Gyűlölöm az életet, leginkább a saját életemet."

Az ilyen meghökkentő vallomás lehet futó hangulat vagy szenvelgő önsajnálat is. Takarhat azonban valódi kétségbeesést. Fél évvel az érettségi után, kusza betűkkel íródott a következő levél: „Beszedtem két doboz altatót, de sajnos nem sikerült meghalni. Nem egy bizonyos okom volt rá, hanem általános életundorom volt. Mindent unok, semmihez sincs kedvem, de tehetségem se. Ügy érzem, senkinek sincs rám szüksége. Tudom, hogy nincs jogom befejezni magamnak az életem, de mégsem láttam más kiutat." — Komolyan kell vennünk ezeket a lelkiállapotokat, hiszen a szentimentális fájdalom is igazi kétségbeeséssé növekedhet, és a fiatalok — statisztikáink mutatják — meggondolatlanul és felelőtlenül könnyen végzetessé váló lépésre szánhatják el magukat.

51