Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 3. szám - KÖRKÉP - Cselényi István Gábor: Párbeszéd az élet értelméről
Maga az élet igazolja tehát, hogy az emberi életnek sem a puszta jövőre, sem tisztán a gazdasági tényezőkre, anyagiakra való alapozása nem kielégítő. Sokkal ígéretesebb felelet lehet itt a ma már sokat hangoztatott ,,emberi tényező", örömmel látjuk, hogy a marxista gondolkodás is kezdi felismerni a „tudati, erkölcsi tényező, a szubjektivitás hatalmas és növekvő jelentőségét" (Lukács) a társadalom fejlődése szempontjából, s abban is igazat adunk Lukácsnak, hogy a társadalmi-termelési és az emberi tényezők kölcsönhatása viheti majd előre ezt a folyamatot. Ennek alapján azonban még mindig csak annyit mondhatunk: valamilyen belső törvényszerűség él az emberben és világában, mely garantálja, hogy az igy „felismert szükségszerűségek" valóra váltásával előbbre fogunk jutni. Ezt a törvény- szerűséget semmiképpen sem akarjuk tagadni. Véleményünk szerint azonban épp ezen a ponton lehetséges a transzcendens megoldás: a hit szemével nézve ezek az egyre inkább konkretizálható törvényszerűségek a világ és az ember elgondoltságának, tervszerű meg- alkotottságának jegyei, melyek bennünket a történelem Urának felismerésére s a vele való „együttfutás” követelményére vezetnek rá. Ügy is mondhatnék: a jövő társadalmának építése a keresztény számára több mint felismert „trendek" követése. Személyes, vallásos ügy is, Isten akaratának teljesítése. Az evangélium ugyanakkor örökös kritikát is közvetít mind önmagunk, mind embertársaink életvitelével szemben. Párbeszédünkkel ezért arra is szeretnénk serkenteni nem hivő embertársainkat, hogy az élet értelmét ne szűkítsék le napi élvezetük-hasznuk garasaira, hanem találjanak (újra) rá az önmagukon túllépés, a közösségért élés, a jövőért vállalt kockázatok, a szellemibb ember kialakításának útjára. Az Üdvösségre törekvés De valahol itt kell kezdenünk a keresztény válasz felülvizsgálatát is. A hagyományos válasz szerint az emberi élet célja az üdvösség. A felelet lényegét ma is helytállónak tartjuk. Tökéletes tévedés a modern ateista rendszerek ítélete, amely szerint az üdvösség az ember létterétől idegen, kívülről ráerőszakolt illúzió volna. Alany és tárgy, egyén és közösség (1. szentek közössége!), relatív és abszolút lét szintézise (1. Isten színe—látása!) a lehető legmélyebben az ember létében gyökerező távlat, ezt a maguk módján még az immanens eszkatológiák is igazolják. Ugyanakkor az is biztos, hogy ez a kiteljesedés — épp az emberi élet lehatároltsága, korlátái következtében — semmilyen, akár legfejlettebb, földi állapot mellett sem érhető el. Azt aztán már a teológia hivatott bizonyítani, hogy ez a lehetőség Krisztus feltámadásában már valóság lett s elérhető minden ember számára. Ugyanakkor — részben már a marxista „eszkatológia" tanulságai alapján is -— igazat kell adnunk Camus-nek: az ember nem árulhatja el a „jelen szerelmét" a jövő kedvéért. A hit válasza nem merülhet ki a túlvilági boldogság hangoztatásában. S itt meg kell említenünk: a valláskritikák jogosan róják fel a kereszténységnek, hogy olykor a híveket a túlvilággal kecsegtetve szentesítette a „mindenkori jelen” igazságtalanságait. Ma pedig sokak életében úgy jelentkezik ez a torzulás, hogy az üdvösség gondolata merő eszmény marad számukra, s gyakorlatilag „kripto-materializmusban" élnek. Beszélnek ugyan túlvilágról, de ez egyáltalán nem hat ki jelenükre, életmódjukra; életvitelükben ugyanolyan vonásokat mutatnak fel, mint az elméleti vagy gyakorlati materializmus hívei (örömelv, anyagiasság, mának élés). Ismét csak maga az élet igazolja tehát, hogy a Jövő a ma adottságaitól elszakítva nem válik emberformáló erővé, s így egymagában az üdvösség sem felelet az élet értelmének kérdésére. A megoldást — véleményünk szerint — az evangélium eszkatológiája jelenti, amely ti. egyszerre beszél arról, hogy Isten országa már „köztünk van" és a végső jövőben teljesedik ki; egyszerre követeli meg a jelenben való cselekvést és a jövő felé való kitárulkozást. Mint Helmut Gollwitzer írja, számunkra, keresztények számára az élet értelmét a szeretet jelenti, amely „már most” teljessé teszi életünket, de magában foglalja a végső kiteljesedést is. S valóban, a szeretet magának Jézusnak szavai szerint is, magába ölel minden törvényt, parancsot. Magában foglalja a másokért, a jövő nemzedékért való munkálkodást, a közösségteremtést (1. marxista válasz), de kíteljesíti az egyes ember személyiségét is (1. egzisztencialista válasz), anélkül, hogy elvonatkoztatna a szolidaritás szempontjától. Ugyanakkor, mivel az Isten iránti szeretetet is feltételezi, megadja az élet értelmének s az erkölcsi cselekvésnek tulajdonképpeni gyökerét: nem azért vagyunk optimisták, mert, tele a pénztárcánk, vagy mert az anyag vagy a történelem mozgásfolyamatában bizonyos tendenciák előre mutatnak, hanem, mert tudjuk, hogy a lét legmélye szeretet. Ez a felismerés természetesen elválaszthatatlan számunkra a Krisztus-eseménytől. Létoptimizmusunk alapja az, hogy Isten Krisztusban végérvényesen feltárta „mellettünk-lé- tét”. A Krisztus-esemény jelenti a végső feleletet az „abszurd” világérzésére is. A Kereszt a 48
