Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 3. szám - KÖRKÉP - Cselényi István Gábor: Párbeszéd az élet értelméről
beállítása jelentett. Az „antitézisben lévő" (az osztálytársadalmak ellentmondásai közepette élő) ember — hangoztatta Marx — még nem jutott el embervolta kiteljesedésére, a „szintézisbeli" (a világgal és önmagában összhangban álló) ember csak úgy alakulhat ki, ha az ember túlhaladja az elidegenítő viszonyokat, elsősorban a magántulajdont. A marxizmus tehát nem annyira elméleti, mint inkább gyakorlati választ ad az emberi lét miértjére, s ez a válasz éppen a praxis, a társadalmi (forradalmi) cselekvés. Ügy is mondhatnók: az ember célja itt maga a küzdelem, a madáchi ,,e küzdés maga", ami azonban itt konkrétabb tartalmat kap: nem más ez, mint a jövő társadalmáért való harc, mely meghozza „naturalizmus és humanizmus" szintézisét — az ember mind a természettel, mind a többi emberrel összhangra jut. Figyelemre méltó meglátása már a korai marxizmusnak is, hogy az ember társadalmi viszonyok függvénye, tehát az egyes ember csak a társadalmon belül találhatja meg kiteljesedését. Az élet értelmét a jövő társadalmának megalkotásában látó marxista felfogást mostani szentatyánk, az akkori Wojtyla bíboros úgy jellemezte a zsinaton, mint a személyes halhatatlanságra épülő keresztény eszkatológia helyett a kollektív eszkatológia meghirdetését. A párhuzam s a szembeállítás valóban találó. A kommunizmus eszménye sok tekintetben emlékeztet a keresztény üdvösségeszményre. Az egyes ember mindkét esetben a saját (földi) életén túl, a jövő világában nyeri el élete értelmét. Azonban míg a keresztény felfogás szerint a lélek ennek a jövőbeli kiteljesedésnek maga is részese lesz alanyilag is, a marxista felfogás szerint a halállal megszűnik a szubjektum, így a kiteljesedést az egyedi ember már nem éri meg. Mégis a két felfogásban található közös elem: a „jelenen”, az önmagunkon való túllépés, transzcendálás jelentheti a két világnézet közötti párbeszéd egyik legfőbb pillérét. Maguk a marxista gondolkodók is rájöttek azonban az idők folyamán, hogy az ember nem áldozható lel mindenestől a „jövő oltárán” — hiszen akkor világnézetük ugyanazt teszi, mint amit a vallás számlájára ír; s hogy az egyedi embert nemigen elégíti ki, hogy majd „unokái boldogok lesznek". Ehhez az elméleti megállapításhoz járult az a napi tapasztalat, hogy a mégoly magasztos eszmények és a valóság között mindig gyökeres az eltérés. Talán ez a belátás vezetett el sokakat odáig, hogy a „foghatóban", a már most hasznot jelentőben keressenek kárpótlást. Az elméleti szakemberek pedig megkíséreltek valamilyen közelebbi leieletet keresni az élet értelmének miértjére. A hatvanas évektől kezdve — a marxista antropológia és pszichológia kialakulásával párhuzamosan — elméletek egész sora születik erre vonatkozólag. A német protestáns teológus, Paul Tillich főleg azt emelte ki, hogy a munka lényegi eleme az embernek, tehát a munkában már most megtapasztalunk valamit a beteljesült életből. A francia kommunista, Henri Lefébvre az „elidegenedés nélküli" embert anyag és szabadság, tárgy és alany eggyéválásának látja. A lengyel marxista Ádám Schall „szociális eudai- monizmust" hirdet meg, tehát az élet céljának a boldogságot tekinti, amely azonban sohasem valósulhat meg az egyedi ember létkörén belül, csakis a közösség keretében. A marxista teoretikusok tehát a szinte eszkatologikus jövőbe kivetített kommunista társadalom helyett egyre inkább a jelenben kívánják megtalálni az emberi élet értelmét. „Egyetemesség a tárgyiasulásban, a bensőség kimunkálása, tevékenységünk öncélúságának leküzdése — hangoztatja a magyar Lukács Józseí is —, milyen távol állnak ezek a vonások attól, amivel oly gyakran vádolják a marxizmust: hogy feláldozza az egyént a közösség oltárán". A felelet tehát a marxizmus mai képviselői részéről is mindenképpen pozitív az élet értelmének kérdésére, ha a konkrét megfogalmazás tartalmaz is hangsúlybeli eltéréseket. A kérdés csak az, hogy a — hitünk szempontjából is pozitívnak értékelhető — létoptimizmust mi indokolja? Vajon értelmessé teszi-e az életet a gazdasági feltételek átalakítása, köztük a magántulajdon megszüntetése? — A marxista szakembereknek az idők folyamán be kellett látniuk, hogy a magántulajdon felszámolása az elidegenedésnek legfeljebb csak egyik tajtáját szüntette meg a szocialista társadalmat építő országokban, ugyanakkor az elidegenedésnek számos formája továbbra is fennmaradt vagy épp keletkezett. Ennek okait keresve Schaff rámutat: a munkafolyamatok, a munkamegosztás, a javak eloszlása, az — egyébként szükséges — életszervező apparátusok fenntartása mindig újratermelik az emberek közötti elidegenedést, amivel feszültségek, boldogtalanság, a be nem teljesültség érzete jár együtt. „A munkamegosztás adott fokán — ismeri be Lukács is — nemritkán találkozunk a bensőség részleges, de tényleges kiürülésével”. Következtetésünk talán nem jogtalan. Ügy tűnik: a társadalom tulajdonviszonyainak átalakítása önmagában még nem elég az élet értelmessé tételéhez. Az új lehetőségekhez az embereknek még fel kell nőniük. A gyakorlat azt mutatja, hogy a főkapun kitessékelt tulajdon a legtöbb ember életében visszalopódzott a kiskapun: a közösségi érdekek helyett, a jövő építése helyett kézzelfoghatóbb célok: a már nem szociális, hanem egyedi eudaimoniz- mus, sőt hedonizmus s az anyagi javak halmozása léptek elő az „élet céljává", amelyek pedig, mint láttuk, az egzisztencialista jellegű életérzés előfutárai. 47
