Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 3. szám - KÖRKÉP - Cselényi István Gábor: Párbeszéd az élet értelméről
„révolte", a „lázadás" (Camus). Sartre-nál aztán még világosabbá válik, hogy ennek az Isten elleni lázadásnak a gyökere az ember isteni méretekre íeltúvódó szabadságigénye: „Ha nincs is isten — mondja Sartre —, van egy lény, akinél a létezés megelőzi a lényeget, és ez az ember". Ez a szabadságeszmény leplezetlenül individualista színezetű: „Szabadságomnak nem lehet más korlátja, mint önmagam" — mondja ugyancsak Sartre. A világ végső elemzésben azért abszurd az egzisztencialista számára, mert nem mindig egyeztethető össze léttervével, önmegvalósítási vágyaival. A többi ember, a tárgyak, Isten „tényszerűséget", elidegenedést jelentenek számára, szabadsága korlátozását hozzák magukkal. Az egzisztencializmus tehát az individualizmus világérzését íogalmazza meg. S itt Camus hiába beszél arról: az abszurd elleni lázadás az „emberi lét értelmének" állítása, tehát, hogy ez volna az a „megvilágosodás", amiről Bergmann is szól. Az ember — éppen értelmes természetéből következően — nem képes hosszú ideig cél és értelem nélkül élni és nem képes az értelmetlenséget megtenni értelemnek. Ezért nem is csodálkozunk Camus — és a Camus-i ember — alternatíváján: élet vagy öngyilkosság. Az egzisztencializmus nem a lét abszurd voltát, hanem éppen az önmegváltás lehetetlenségét bizonyítja. Rájön erre az említett Bergmann-film hőse is: miután páciense — „tanácsa" alapján — öngyilkos lesz, megpróbálja újra vállalni az életet, azokkal a kötelékekkel, amikből az áll, s indul a filiába, hogy bemutassa ott is az úrvacsorát . . . Az ,.egzisztencialista attitűd" vonásai nagyon is ismerősek környezetünkből is. Igen sok embert a szenvedés — szeretteiké és a saját bőrükön tapasztalt — tesz ateistává. Sokakat a hétköznapok taposómalma döbbent valamiféle „sziszifuszi tudatra": újra és újra teszik, ugyanazt, értelmetlenül. Sokan azért vetik el a hitet, mert az erkölcsi elveket, önfeláldozást követel. „Nem kell ilyen isten — kiáltja Labore, Koppány szóvivője az István, a király c. rockoperában, nem is annyira az ezer évvel ezelőtti, mint a mai Isten-nélküliség szószólójaként —, szabad magyaroknak nem kell ilyen „Ür"!" Az egzisztencialista életérzés itt feltétlenül érintkezik a marxista, materialista életérzéssel, amely ugyanígy elidegenítő erőnek, a szabadság megnyirbálásának látja Isten elfogadását. Alapvető eltérés azonban az egzisztencializmus és a dialektikus materializmus között, hogy előbbi végső elve az akaratszabadságra leszűkített, egyedi én, a marxizmusé — legalábbis elvben — a közösség, a társadalom. A nagy problémát az jelenti, hogy azok a fiatalok, akik a marxista valláskritika emlőin nőnek fel iskolai éveik alatt, nem mind jutnak el a tényleges altruizmusig, tömegeikben inkább az egyéni érdek, a freudi örömelv, a csak rájuk érvényes normák világáig jutnak el, azaz átlendülnek az egzisztencialista önmegvalósítás attitűdjébe, ugyanakkor megőrzik az Istentől való elfordulás, averzió kötöttségeit. Ezért volt táptalaja hazánkban is a hippimozgalomnak csakúgy, mint van a csövezésnek, a divathóbortoknak, a viselkedésbeli extravaganciáknak, magyarán: a vagánykodásnak és huligánkodásnak, a „mindegy, hogy mit, csak szabadon" mítoszának. Több, mint harmincöt év tapasztalatai azt sugallják, hogy a hit tömeges elvesztésével nem a marxizmus nyert (nem lett pl. alapvetően több öntudatos kommunista), hanem végül is a társadalom vesztett. Ez mind állami, mind egyházi részről többször is kifejezésre jutott, csak a közömbösek, a „langyosak", a se ilyen se olyanok rétege nőtt. Az álszabadság mámoros hangulata után aztán rendszerint a csalódottság, a nemcsak vallási, de társadalmi cselekvés elől is menekülő magatartás, majd — mivel örökké elérhetetlen célokat tűz ki maga elé az illető — a csömör, a kiábrándultság, a „semminek sincs értelme" már vázolt egzisztencialista ízű életérzése következik. Pedig a „trialógusnak" (ha ezt háromszögnek képzeljük el) harmadik oldala is van: hitünk és a marxizmus is vonatkozásba hozható, s e kettő — mint ezt a következőkben részletesebben is látni fogjuk — éppen abban találhatná meg a közös nevezőt, hogy közösen fordulunk szembe a voluntarista önmegvalósítás, az egyedre leszűkített szabadság tudatos vagy öntudatlan formáival s az ebből szinte szükségszerűen következő pesszimista világérzéssel. Folytassuk tehát most már azzal a valóban párbeszéddel, amely a között a két világnézet között zajlik, amely egyaránt vallja az emberi lét értelmes voltát (bár más eszmei alapból kiindulva): a marxista és a keresztény felelet egymáshoz mérésével. A Jövőért vagy a Jelenért? A marxizmus klasszikusainál hiába keresnénk az „élet értelmére" vonatkozó kérdés- feltevést, Marx magát azt a törekvést is, hogy „értelmet adjunk az életnek", vallásos mel- lékzöngéje miatt a „hamis tudat" kifejeződésének, önelidegenedésnek tekintette, s ez a fogalom (az „élet értelme") az 50-es évek közepéig nem is tűnt fel kommunista gondolkodók műveiben. De ha a fogalom nem is, a probléma kezdettől jelen volt a marxizmusban, mégpedig abban az ellentétpárban, amit az antitézisben, ill. a szintézisben lévő ember szem46
