Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 3. szám - KÖRKÉP - Cselényi István Gábor: Párbeszéd az élet értelméről
PÁRBESZÉD AZ ÉLET ÉRTELMÉRŐL Tesztkérdés A zsinat óta nyilvánvaló számunkra, hogy pluralista légkörben élünk. Ez a pluralizmus világnézetek, ideológiai rendszerek és rendszerbe nem foglalható, mégis magatartásmintákat közvetítő világérzések egymás mellett élését jelenti. Érvényes ez hazai helyzetünkre is. Általában csak kél világnézet jelenlétéről szokott szó esni, mind hivő, mind nem hivő oldalról: a marxista és a keresztény világfelfogásról s ezek párbeszédéről. Valójában azonban harmadik megoldás is érvényesül. Sokakra kihat az az egzisztencialista világérzés is, amelyet irodalmi művek, filmek, „importált" magatartásformák közvetítenek és keltenek életre hazánk ifjúságában is. Ez a többszínüség az élet értelmére vonatkozó kérdés kapcsán is jelentkezik. S ha ez az ún. „Sinnfrage” — Johann Baptist Metz kifejezésével — a teszt szerepét tölti be, akkor elmondhatjuk, hogy hazánkban háromféle világérzés él egymás mellett: sokan — anélkül, hogy tudatosan egzisztencialistáknak vallanák magukat — egzisztencialista módra értelmetlennek, abszurdnak tartják az emberi életet, sokan — a marxista válaszhoz híven - az élet értelmét a jövőért való munkálkodásban látják, sokan pedig a keresztény hit alapján tartják értelmesnek az életet. A dialógus — a két fél között zajló pór-beszéd — így már íria-lógussá, sőt („oda-vissza alapon”) többszörös párbeszéddé szélesül. Mint látni fogjuk, az egyes világérzések között közös pontok, de feloldhatatlan ellentétek is adódnak. Éppen ezeknek egymáshoz méréséből születhet meg bennünk, mai keresztényekben az a válasz, amely nem közösíti ki, hanem magába építi a mai gondolkodás értékeit s megfelel a hit kétezer éves üzenetének is. „Nincs értelme!" Az egzisztencialista világérzés nem hivatalos vagy félhivatalos ideológia formájában van jelen a hazai közszellemben, hanem magatartásformákban, életvitelben (előbb kirívó öltözködés, a közösségi tevékenységtől való távolállás, majd alvilági szórakozások, végül csömör). Mégis ezzel az életfelfogással szeretnénk először vitába szállni gondolatban, mert bár „címke" szerint aligha akad olyan valaki, aki magát, mondjuk, „Sartre-istának”, az ateista egzisztencializmus hívének vallaná, annál többen vannak olyanok, s főleg a fiatalok köréből, akik értelmetlennek látják az életet, elutasítják mind a keresztény hitet, mind a marxizmus ideológiáját s ennek erkölcsi kihatásai is felmérhetetlenek. Az öngyilkosságok ijesztő száma (45 fő ezer lakosra) és a nem elvi, de gyakorlati „ópiumot" jelentő alkoholizmus is arra utal: egyre többen vannak olyanok, akik kiábrándultak az élet értelmére vonatkozó minden lehetséges válaszból. Az már további vizsgálat tárgya lehetne: mennyiben lelelös a marxista szellemű nevelés — és mennyiben a közfelfogásban továbbra is ott ható kereszténység! — ezért a kiábrándultságért. A ténnyel mindenképpen számolnunk kell: a magyar lelket is mételyezi ez a jellegzetesen 20. századi tragikus világszemlélet, amely odáig jut el, hogy kimondja: „semminek sincs értelme!" Ahhoz, hogy erre az életérzésre s a benne búvó problémakötegre hathatósan tudjunk válaszolni, érdemes felidéznünk az ateista egzisztencializmus klasszikusainak néhány alap- gondolatát. Hiszen, ahogy pl. az orvostanhallgatók egy-egy betegséget olyan betegeken tudják leginkább tanulmányozni, akiknél ez a legelörehaladottabb, úgy a „nincs értelme" pesszimista világszemlélete is csak úgy leplezhető le, ha gyökereit és következményeit is legkifejezettebb formáiban tanulmányozzuk. „Ha nincs Isten, hirtelen érthetővé válik a lét, a világ minden abszurditása" — mondatja Bergmann Úrvacsora c. filmjében lelki magányba hulló s ezért hitét elvesztő pap-figurájával, „jótanácsként" egy ugyancsak élete értelmetlenségének problémájával küszködőnek. Bergmann mögött az „abszurd teológusai", Jean-Paul Sartre és Albert Camus rejtőznek, akik éppen az istenhit elvetésében látják az abszurd uralma alóli felszabadulás „örömhírét". Sartre-nál inkább a szabadság, Camus-nél a „rossz" a legfőbb „ellen-istenérv", mely felfogásuk szerint kikezdi az istenhit alapjait. „Istennel szemben — írja utóbbi — nem annyira a szabadság, mint inkább a rossz problémája magasodik fel". Am — mint a Bergmann-val- lomásból is kitűnik — nem is annyira ateizmusról, inkább hit és hitetlenség közötti hányódásról, legfeljebb „antíteizmusról", Istennel lolytatott harcról van szó: olyan hamis istenkép elvetéséről, amely egyoldalúan mindent fényesnek, bárányfelhőkkel benépesített egűnek festett le, másik oldalról pedig — az Ószövetség nyomán — Isten büntető hatalmára vezette vissza az életünkben jelenlévő szenvedést, ami ellen szinte szükségszerű volt a 45
