Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 3. szám - KÖRKÉP - Hosszú Lajos: Horváth Sándor, a szintézis tudósa
végső cél gyakorlati hatásaira. Ezekben a végső cél virtualitása, alakító ereje és dinamizmusa, lendítő és indító hatalma nyilatkozik meg. Horváth Sándor — mint Szent Tamás hűséges követője, de azért is, mert maga is úgy látja — vallja, hogy a folytonosan maga felé szólító Istennel, feltétlen végső célunkkal, a természetfölötti világ középpontjával való érintkezést egyetlen percre sem szabad megszakítanunk. Vallja, hogy a jó és a rossz mértéke ezzel a végső céllal való megegyezés vagy a tőle való eltérés (vő. A. Sz. T. Világn. 193.). Ez azt jelenti, hogy az ember erkölcsiségét a végső célhoz való vonatkozása határozza meg. Amilyen tehát a végső célról vallott felfogásunk, olyan lesz az erkölcsi jóról, illetőleg rosszról alkotott elgondolásunk is. Jó, ami az általunk elgondolt végső célhoz elvezet; rossz, ami attól eltérít. S minthogy a keresztény gondolkodás Istenben, a minden érték végtelen gazdagságával rendelkező Valóságban látja a véső célt, azért ö lesz az egész emberi élet mértéke; „szervező, összetartó és meghatározó hatását nemcsak az egyes cselekedetekre, hanem az egész életre, sőt az emberi társadalom minden megnyilvánulására is kiterjeszti" (u. o. 192.). Horváth Sándor a végső célnak ezt az emberi erkölcsiséget megalapozó és megteremtő erejét és jelentőségét nagyon részletesen taglalja a De moralitate c. müvében. Ebben külön hangsúlyt kapnak azok az elemzései, amelyekből kidomborodik az ember személyi méltósága, amelyet erkölcsisége jelent, s amely minden más teremtmény fölé emeli. Csakis az ember képes tudatosan és szabadon a végső cél felé törekedni. Ez a személyi méltóság éppen az erkölcsi jó minél tökéletesebb megélésében valósul meg; míg az erkölcsi rossz mindig személyiségrombolást jelent (vö. i. m. 22. skk; 35 skk; Heiligkeit und Sünde). Mivel egyrészt a végső cél alapozza meg az erkölcsiség mibenlétét, s mivel másrészt az ember személyisége az erkölcsi jó minél teljesebb birtoklását kívánja meg, ezért különös fényben és jelentőségben áll előttünk a földi élet, amelyben az ember fokozatosan közelebb jut végső céljához. Amikor pedig valóban eléri ezt a célt, amely után egész életében vágyakozott, bár ezt nagyon sokszor nem is tudatosította magában akkor minden vágya elpihen, akarata megnyugszik, övé a minden jóságot és értéket magába foglaló örök Cél. Vele elmúlhatatlan affektiv egyesülésben forr össze. Ez jelenti az ember számára a boldogságot: személyi méltóságának végleges és teljes megvalósulását Abban, aki egykor magának teremtette őt. A földi életnek végső jelentősége éppen abban van az ember számára, hogy erkölcsi cselekedetei révén folytonosan e felé a kiteljesedés felé halad. Ugyanakkor a földi élet nagyon komoly tét is számára: tudatosan és szabadon kell törekednie az örök Cél és boldogság felé; s mivel választhat az erkölcsi jó és rossz között, a földi élet kimondhatatlan felelősséget hordoz magában; eléri-e általa boldogságát, amelyre hivatott, vagy örökre elveszíti azt. így a Végső Cél a földi életet egyszerre teszi jelentőssé és értékké, illetőleg feladattá. Az örök Végső Cél földi életünkben világnézetünk és a világról való ítéletünk kialakításában is döntő tényező. Ha a világot és a benne zajló történéseket helyesen akarjuk érteni és értékelni, akkor nem mondhatunk felettük ítéletet csupán a mi értelmünk csak-részleges törvényei szerint. A csak-részleges szempontok útvesztőiben könnyen eltévedhetünk. Az ilyen törvények és szempontok nem tudnak kielégítő magyarázatot adni az életről és a világról. Ezért sohasem kölcsönözhetnek igazi megnyugvást sem. Helyes magyarázatot és igazi megnyugvást csak „az egész valóság központi törvényeitől és szempontjaitól" várhatunk. S ezeket találhatjuk meg az örök Végső Célban, Istenben, a minden valóság maradéktalan teljességében. Természetesen csak akkor, ha valóban feléje fordulunk, és ránk gyakorolt vonzása elől tudatosan el nem zárkózunk (vö. A. Sz. T. Világn. 191.). A Végső Cél és az ember vonatkozását elemezve, még egy tényre jó felfigyelnünk. Szent Tamás találó szava szerint az erkölcsi élet „az értelmes teremtmény Isten felé törtetése". E tényből Horváth Sándor ezt a következtetést vonja le; „Végső Célunkat éppoly küzdelem, önmagunk és a valóság leigázása által érhetjük csak el, mint az emberi élet közelebbi céljait" (A. Sz. T. Világn. 192.). Mintha Szent Ágoston szavát hallanánk itt: „Aki megkérdezésed nélkül teremtett téged, nem fog üdvözíteni hozzájárulásod nélkül!" Az erkölcsi élet, a Végső Cél felé törekvés az ember számára mindenkor kemény feladat! „A közjó a legfőbb földi kincs" Az eddigiekben Horváth Sándornak az „abszolút végső céT'-ról szóló tanítását vázoltuk. Számos írásában emlegeti és boncolgatja azonban „az emberi élet közelebbi céljait", a „viszonylagos végső célokat" is, amelyeket ő a „közjó" kifejezéssel jelöl. (így: Eigentumsrecht nach dem hl. Thomas von Aquin; Állameszme és a népek önrendelkezési joga; A haza és hazaszeretet bölcseleti alapjai; A természetjog rendező szerepe; Társadalmi alakulások és a természetjog; Szent Tamás állameszméje.) 26
