Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)

1984 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: A hit, és az élet célja

kapcsolatban fog beszélni Istenről, mert csak ebben a tükörben pillantjuk meg, hogy ki az Isten az ember számára.

Az evangélium minden lapja igazolja, hogy Krisztus komolyan vette az embert a maga kis problémáival együtt: a gyermeküket szerető anyákat, a haldokló lányáért aggódó apát, a szolgájával törődő pogány katonát, az érzelmeiben összeroskadt bűnbánó nőt éppúgy, mint az igazságot kereső Nikodémust vagy a kíváncsiságtól hajtott Zakeust. A maga lapos életét élő szamariai asszony előtt éppúgy megcsillogtatja az élő víz hatását, mint ahogy a mellette kitartó tömeget jóllakatja kenyérrel. Az Atya jelenléte és akaratának állandó szemmeltartása nem homályosította el szemét az emberi problémák meglátására. Sőt odáig ment, hogy aki imádságával Isten elé akar állni, az először rendezze kapcsolatát embertársaival: Bocsásd meg vétkeinket, ahogy mi is megbocsátunk az ellenünk vétőknek. Az ilyen követelménnyel nem rövidítette meg Isten ügyét, hanem megmutatta-országa megvalósulásának útját. Az Isten országa az Atya éltető hatalmának és irgalmasságának kiáradása az emberre, s az ország ott van jelen, ahol az ember ezt hittel és hódolattal elfogadja. Ezzel pedig már elérkeztünk oda, hogy bár Krisztusban a természetfölöttiség nem rontja le a természetet, hanem kiemeli, de ez a természetfölöttiség mindig ott van, mint magasabb szellemiség, mint végső követelmény és ígéret. Az embernek le kell győznie magát ahhoz, hogy az erkölcsi jót megtegye.

AZ EGYÉNISÉG KIALAKÍTÁSA és az üdvösség elérése küzdelemhez van kötve: ,,Ha a szemed megbotránkoztat, vájd ki és dobd el magadtól." „Aki a kicsinyek közül egyet is megbotránkoztat, annak jobb volna, ha malomkövet kötnének a nyakába és a tengerbe dobnák" (Lk 17,2). Igen, aki a hit világánál Istenre néz, annak egyúttal magába is kell nézni, s össze kell hasonlítani magát az örök eszménnyel. Tudnia kell, hogy amilyen mértékkel mér itt a földön, olyan mértékkel mérnek majd neki az örök életben. Viszont attól is óvakodni kell, hogy az istenhit csak a moralizálás alapja legyen. Már az apostolok meglátták, hogy Krisztus a mózesi törvénnyel szemben a kegyelmet és az igazságot hozta (Jn 1,17). A hit a figyelmeztetésen kívül ígéretet is tartalmaz, sőt ez az elsődleges szerepe. Isten a gyermekeit vonzani akarja magához, s arra ad lehetőséget, hogy szeretettől indíttatva tegyék meg kötelességüket. Ha Isten csak törvényt hirdetett volna ki, nem adott volna elég ösztönzést a személyes elkötelezettségre. A keresztény hit ilyen megszólításokra épül: boldogok, akik lélekben szegények tudnak lenni, vagyis nem akarnak kikötni a föld javainál, mert övék a mennyek országa. Boldogok a szelídek, az irgalmasok, a tisztaszívüek, mert övék az örök jövő ígérete. Krisztus ugyanilyen magától értetődöttséggel mondta azt is, hogy boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért. Nála az igazság az Atyától kapott küldetés teljesítése volt. Kétségtelen, hogy nézeteink mellett makacsságból is kitarthatunk, és a rajongás is késztethet nagy áldozatra. A hit azonban szellemi magatartás, nem szenvedély, azért benne kell lenni a meggyőződésnek, a mérsékletnek és a józanságnak. Szellemiségét és természet- fölöttiségét legjobban Pál Apostol jellemezte ezekben a szavakban: Imádkozom azért, hogy a hittel Krisztus lakjék a szívetekben (Ef 3,17). A hitben nem egy kedvenc gondolat megragadásáról van szó, hanem arról, hogy azonosítjuk magunkat Krisztussal, és őt tesszük meg mértéknek.

AZ EGYSÉGESÍTŐ GONDOLAT végigvonul az egész kinyilatkoztatáson. Pál apostol ezt így mondja ki: „Minden a tietek: a világ, az élet, a halál, a jelenvalók, az eljövendők: minden a tietek. Ti azonban Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Istené" (lKor 3,22—23). Istennek minden emberrel határozott terve van, de mindig úgy, mint szabad személlyel, aki maga is lelismeri ezt a tervet és dolgozik a megvalósításán. Minden emberi életnek megvan az értelme és a célja. Még annak is, amelyik önmagában ellentmondásosnak látszik. Isten a tervét közelebbről is megismertette: „Tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik, hiszen saját elhatározásából választotta ki őket. Akiket eleve ismert, azokat eleve arra rendelte, hogy Fiának képmását öltsék magukra” (Róm 8,29).

Krisztus emberi egyéniségét azért ismertettük, hogy lássuk, mi az a képmás, amelyet Isten meg akar valósítani bennünk. S itt kapjuk azt az ígéretet, hogy minden javára válik azoknak, akik szeretik Istent, azaz készek megtenni akaratát. A hitben eljuthat mindenki arra az élményre, hogy Isten őbenne is előhívhatja azt a rejtett Krisztus-képet, amelyet öröktől fogva megrajzolt. Személyiségünk kialakításához ez a tudat egyáltalán nem közömbös.

23