Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)

1984 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Szabó Ferenc: Istenismeret és istenhit - istentagadás

Az istentagadás (ateizmus) végső soron választás, miként a hit is. A modern (nyugati) ateizmus sajátossága az, hogy metafizikai lázadás a keresztény Isten ellen, éspedig az ember, valamiféle humanizmus nevében, mintha Isten az ember vetélytársa lenne. Világos ez Nietzschénél vagy Sartre-nál, de már Marxnál is. (Természetesen, itt most nem a személyek megítéléséről, hanem kifejezett tanaikról van szó. Mint ahogy sohasem ítélhetjük meg egyetlen konkrét ember, magát ateistának valló belső állásfoglalását sem, szubjektív felelősségét: ez az ítélet Istenre tartozik!) Az ateista gondolkodást a Transzcendencia teljes elutasítása, a teljes evilágiság jellemzi, még ha igen gyakran — legalábbis burkoltan — el is fogad bizonyos Abszolútumot: az örök Anyagot, a Természetet stb. (Valójában ilyenkor panteizmusról vagy bálványozásról van szó.)

„Semmi más, csak a föld!" „Az Isten meghalt, éljen az emberfeletti ember!” — ez volt Nietzsche jelszava. „Az ember számára az ember a legfőbb lény", hirdette Marx. A történelmi és dialektikus materializmus azt vallja, hogy igent kell mondanunk az emberre; ki kell bontakoztatni a teljes embert, aki a vallásban önmagát elidegeníti, elveszíti egy felsőbb, illuzórikus Lény javára. A természet „rejtélyét" megoldja a tudomány, tehát kiküszöbölhetjük a rejtélyes X-et, amelyet a vallások Istennek, Teremtőnek neveznek. Az ember nem szorul égi segítségre, csodákra: sorsa, az egész emberiség jövője a saját kezébe van letéve. Tudja, hogy halálra rendelt lény, de — bár a vég tudata szorongással tölti el — vállalja az emberi állapotot. Humanizálja a természetet és befejezi a hominizációt azzal, hogy igazságosabb társadalmat, emberibb élethelyzetet, kultúrát teremt; majd átadja a fejlődés stafétabotját a következő nemzedékeknek. — A vallás (kereszténység) talán szükséges volt a történelem egy („tudomány előtti") fázisában, de ma már a fejlődés kerékkötője, az ember kibontakozásának ellensége, mert elidegeníti őt. Meg kell tehát szabadítani az embert ettől az illúziótól, a népet az ópiumtól. Hogy ez a gyakorlatban hogyan történik, az most itt nem lényeges. A mai marxizmus azt hangoztatja, hogy a nyomor, a társadalmi-pszichológiai elidegenedés megszűntével megszűnik a vallási elidegenedettség is. Hogy mindez petitio principii (= feltételezi a bizonyitandót), erre most itt nem térek ki. Csupán néhány megjegyzést teszek.

Amennyiben az ateizmus a teljes ember nevében, a humanizmus nevében tagadja Istent, ennek határozott nemet kell mondanunk, éspedig úgy, hogy megmutatjuk: valójában az igazán vallásos ember a felszabadult, csak ez az ember teljesedhet ki Istenben. Meg kell szabadítanunk az embereket a hamis istenképtől, „Zsarnok-isten", a Jupiter-isten torzképé- töl. Meg kell szabadulnunk a mágikus hittől és a gondviselés-hit fatalista felfogásától is. Maga a Zsinat hangoztatta (GS 7.): „Az erősebb kritikai érzék . . . megtisztítja a vallási életet a világ mágikus felfogásától és a még mindig mutatkozó babonás csökevényektől, egyúttal pedig megköveteli a napról napra személyesebb és tevékenyebb csatlakozást a hithez. Ennek következtében sokakban válik elevenebbé az Isten iránti érzék." Az istentagadásnak tehát lehet egy pozitív mozzanata, tisztogató szerepe. A következő területeken látom ezt a tisztogató szerepet:

— 1. A mai tudományos szemlélet a tudományok autonómiáját vallja, egy bizonyos „módszertani ateizmust”. Ezt — amint ugyancsak a Zsinat hangsúlyozza (GS 36.) — el kell ismernünk. A földi valóságoknak — éppen a teremtés folytán — megvan a saját önállóságuk, megvannak a saját törvényeik, értékeik. Az ember ezeket fokozatosan felfedezi és alkalmazza. A természet „titkainak” kikémlelésénél minden szaktudomány önállóan jár el, a maga módszerei szerint. Nem kell a magyarázatoknál közvetlenül Istenre hivatkozni, hiszen a Teremtő Ok nem egy eleme a másodlagos okok hálózatának (tudományos okság). A Teremtő a létet adja állandóan: a fejlődő teremtést úgy mozgatja, hogy az önmagát felülmúlja. A létet adva vaióban cselekvőkké teszi a dolgokat, ahogy Teilhard szerette hangsúlyozni: „Dieu fait se íaire les choses."

— 2. Mindez vonatkozik általában az ember teremtő tevékenységére és a haladásra. A haladás nem konkurrencia Istennel. Hiszen Isten maga akarja, hogy befejezzük a teremtést, hogy így emberibb emberek legyünk. A kegyelem nem lép az emberi erőfeszítés helyébe, Isten nem helyettünk cselekszik, hanem felfokozza cselekvőképességünket. A keresztény nem nézi ölbe tett kézzel a rosszat, az igazságtalanságokat: kötelessége a szociális haladás előmozdítása, a rossz, a betegség stb. elleni küzdelem. Az a Gondviselésben való hit, amelyet Camus Pestis-ében a jezsuita prédikál, fatalizmus. A keresztény küzd a rossz ellen, lázad is, hiszen botrány az értelémnek és a szívnek; ugyanakkor nem Istenre hárítja a felelősséget, aki a rossznak, a bűnnek első áldozata (ezt Fia keresztje hirdeti), hanem magát is felelősnek érzi a kollektív’ bűnért: saját mulasztásaival vagy embertelenségével mintegy jóváhagyja, támogatja a világban lévő érthetetlen bűnt. A hivő küzd a rossz ellen, és ha már a maga részéről mindent megtett, akkor Szent Pállal vallja: „Az Istent szeretőknek minden a javára válik" (ha nem is értjük, hogyan). És Ágostonnal hozzáfűzi: etiam peccata, még a (megbánt) bűnök is. Mert Isten irgalmas szeretete túlárad ott, ahol elárad a bűn.

13