Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Szabó Ferenc: Istenismeret és istenhit - istentagadás
vagy inkább Szívét, miután az Abszolútumot kereső értelem és szív elvezetett a Misztérium küszöbéig. Reductio in mysterium: igy is meghatározhatnánk E. Przywarával a metafizikát. A metafizika csak úgy marad hü önmagához, ha nyitott marad a Misztérium felé. Az ember értelmével belátja, hogy túl kell mennie az értelmen; hogy a valóság, az élet sokkal gazdagabb, mélyebb, mint amit belőle felfogunk és esetleg fogalmakkal vagy szimbólumokkal kifejezünk. Természetesen a misztérium megmarad a kinyilatkoztatás után is. K. Rahner helyesen hangsúlyozza, hogy komolyan kell vennünk Isten megérthetetlenségének hittételét (Schriften zur Theologie, III. 458—462). Maga Isten végtelen Titok marad. ,,Deo quasi ignoto conjungimur", hangoztatja Szent Tamás; Istennel mintegy ismeretlennel egyesülünk ebben az életben. Leginkább a szeretet szemével „érzékelhetjük” Istent, aki Szeretet (ÍJn 4,16). „Aki szeret, látja a szeretetet, és aki a szeretetet látja, látja Istent" (Szt. Ágoston, In Joh. IV. 7.). Istenhit és istentagadás Isten kimondhatatlan Misztérium, megközelíthetetlen fényben lakozik. Ismerjük G. Marcel megkülönböztetését a problémára és a misztériumra vonatkozóan. A probléma előttem van, objektiválható, megoldható, kifejezhető (pl. a tudományos megismerésben), nem érinti egzisztenciálisan személyes létemet. Ezzel szemben a misztérium elválaszthatatlan a személytől (szubjektumtól), vagyis nem a birtoklás (avoir), hanem a lét (étre) kategóriájához tartozik: bennem van, létemben érint. Ha a lét misztériumát konkrét úton meg akarom közelíteni, metanoiára, megtérésre van szükségem. Maga a kifejezés (amelyet Jaspers és Marcel a filozófiában használ) az Evangéliumra emlékeztet. Vagyis nem a lét meghódításáról van szó, hanem összeszedettségre, befelé fordulásra; — végső soron a nálam Nagyobb elismerésére. Nem én vagyok az Abszolútum, az Isten. A hamis evidenciákon és a jól definiálható problémákon túlhaladva a mélységben (vagy magasságban) nyílik a lehetőség az előrehaladáshoz, vagyis a lét intenzitásában. A Létteljesség kimeríthetetlen. Az „AKI VAN", minden létezőben jelen van, minden mozdulatban, minden értelmi és akarati tevékenységben burkoltan benne van: csak fel kell ismernem és el kell ismernem. Csak ezzel az elismeréssel, megtéréssel jutok el a Titok szivéhez, a személyes Szeretethez. Végül bele kell egyeznem a létezésbe, az életembe és halálomba. Hinnem kell: Valaki szeret, ezért létezem; Valaki szeret, ezért vagyok örök életre rendelve. Amikor a hitben felismerem, hogy az Abszolútum a Szeretet és hogy ez a Szeretet minden lét forrása, az én létezésemé is, amikor a Végtelent Te-nek nevezem, akkor már nemcsak megjelölöm az Ismeretlent, hanem segítségül hívom, imádkozom Hozzá, imádom. De ezt már a Lélek ajándéka: a hit aktusát a kegyelem erejében teszem meg, amely ott működik titokzatosan minden ember szívében. A jézusi kinyilatkoztatás révén pedig felismerem, hogy Isten Atyánk: a Fiúval együtt a Szentlélekben Abbdnak szólítom. A zsinat tanítja: „Isten Fia valamiképpen minden emberrel egyesült, amikor testté lett . . . Mint ártatlan Bárány, önként ontotta vérét, ezzel kiérdemelte számunkra az életet, és Isten őbenne engesztelődön meg irántunk, őbenne békitett ki bennünket is egymással . . . Értünk szenvedve nemcsak példát mutatott, hogy nyomdokaiba lépjünk, hanem utat is nyitott, s ha azon járunk, szentté lesz és új értelmet kap az élet és a halál. A keresztény ember a Fiúnak, a sok testvér között elsöszülöttnek a képmása, megkapja tehát a Lélek zsengéit' (Róm 8,23), és így teljesíteni tudja a szeretet új törvényét. Ez a Lélek — 'örökségünk záloga' (Ef 1,14) — bensőleg megújítja az egész embert 'a test megváltásáig' (Róm 8,23) ... A keresztény ember — ez magától értetődik — kénytelen, sőt köteles is, sok gyötrődés közepette küzdeni a rossz ellen, és el kell szenvednie a halált is, de reményből merített erővel a feltámadás felé menetel, hiszen a húsvéti misztériumban részesedett, és Krisztus halálához hasonul. — Mindez azonban nemcsak a keresztény hívőre vonatkozik, hanem minden jó szándékú emberre is, akinek szívében láthatatlan módon működik a kegyelem. Mivel Krisztus mindenkiért meghalt, és mivel az embernek valójában csak egy végső hivatása van, mégpedig az isteni, vallanunk kell: a Szentlélek mindenkinek módot ad arra — Isten tudja miképpen —, hogy a húsvét titkában részesedjék" (Gaudium et Spes, 22.). A Zsinat tehát minden jóakaratú emberről beszél, azokról is, akik talán ateistáknak tartják magukat, de jó szándékkal keresik az igazságot, és nem cselekszenek lelkiismeretük, a belső fény ellen. A tapasztalat azt mutatja, hogy egy bizonyos hitetlenség csak a hamis istenképet veti el (e hamis kép kialakításához nemegyszer a hívők is hozzájárulnak helytelen tanításukkal és főleg ellen-tanúságtételükkel). Ezért lényeges, hogy a torz istenképet, a bálványokat leromboljuk. Viszont ez nem jelenti azt, hogy az Isten tagadása, a fény elleni tusakodás, az önistenítés vagy más bálványozás nem lehet vétkes. Bizonyos értelemben az egzisztenciális^ istentagadás (alapvető vagy végső választás) a „halálos” bűn, mivel a teljesen tudatos és szántszándékkal kimondott Nem teljesen elszakít bennünket az élő Istentől. 12
