Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Szabó Ferenc: Istenismeret és istenhit - istentagadás
alább burkoltan (implicite) az Abszolutumot kell állítanunk, amely egységbe foglal és megalapoz minden létezőt, és ezért mindent érthetővé tesz (vö. Szt. Tamás, De Verdate, 22,2). Helyesen mondja Pauler Ákos is: ,,Minden értékítélet voltaképpen Istenhez mérést jelent, valamint a logikai ítélet is Istenhez, mint abszolút igazsághoz való hozzámérés." Az emberi megismerés (ugyanígy az akarás is), amely az Abszolutumig lendíti a szellem dinamizmusát, egyetemes jellegű, általános érvényű. Az istenbizonyítás nem tesz mást, mint kibontja, felvázolja ennek a dinamizmusnak mozzanatait, elemzi annak implikációit. Az érvelés érvényes minden szellem számára (természetesen, ismeretelméleti vonatkozásait is tisztázni kell). Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenkinek bizonyít is. Az Isten megismerése ugyanis az egész személy elkötelezettségét követeli: megtérést, Isten elismerését. Ez pedig végső soron a kegyelem műve. Ezért hangoztatja Pascal Apológia-vázlatában, a Gondolatok-ban egyrészt a kellő felkészültséget, az értelem alázatát, másrészt azt, hogy kegyelmi segítség nélkül az ember — mivel a bűn miatt értelme elhomályosult, és akarata (szabadsága) sebzett — nem juthat el az élő Isten, Jézus Krisztus Istene megismerésére, sőt önmagát, életét és halálát sem ismeri. A helyes metafizika, amely Bergson kifejezésével a „teljes tapasztalatra" törekszik, nyitott a Végtelenre, a Titokra. Ugyanakkor be kell ismernie tehetetlenségét is. Főleg az istenismeret területén: jelzi az Abszolutumot, de meg nem ragadhatja. Kétségkívül, bizonyos régebbi teodiceák — tomisták vagy mások — eltúlozták a racionális istenismeret lehetőségeit, azonkívül, hogy nem bontották ki az ember szellemi dinamizmusát, amely a transzcendens Létező állításáig lendíti az embert. Annak idején Etienne Gilson, összefoglalva Szent Tamásnak Istenről szóló filozófiai tanítását, ezeket írta: „Az ész követeli, állítja Isten létét és transzcendenciáját, de ezzel az ember már el is mondta, amit mondhat. Az értelem állítja Isten létét, de az ö belső mivoltába be nem hatolhat; és tudjuk, hogy önerejéből sohasem lesz képes erre." — „Istennel mint valami ismeretlennel találkozunk ebben az életben", hangsúlyozza Szent Tamás is. Azt ugyan tudjuk, hogy létezik, de mivolta teljesen ismeretlen marad a puszta értelem számára. És Tamás egyik legjobb ismerője, P. Sertillanges így értelmezi mesterét: „Isten nem lehet tulajdonképpen semmiféle tudománynak sem tárgya, még annak sem, amit természetes istentannak, theodiceának nevezünk, amely Szent Tamás számára nem más, mint az általános metafizikának egy fejezete, és annak jellegét őrzi. Minden tudomány — írja Szent Tamás — olyan alapelvekböl indul ki, amelyek megelőzik az illető tudomány tárgyát; márpedig Isten előtt nincs semmiféle princípium; Isten mindennek létoka, még a princípiumoknak is." Minden racionalista törekvéssel és ontologista elképzeléssel szemben hangsúlyoznunk kell — állapítja meg H. de Lubac —, hogy Istent itt a földön nem érthetjük meg, nem láthatjuk közvetlenül; minden pragmatista ösztönösséggel és az antropomorfizmus annyira emberi hibájával szemben állítanunk kell Isten transzcendenciáját." Deus semper maior! Isten mindig nagyobb, mint amit róla elképzelünk vagy elgondolunk. De Isten transzcendenciája nem jelenti azt, hogy távol van. A Teremtő teleszórta jelenléte jeleivel a minden- séget, és főleg jelen van az emberi lélekben, aki Isten képmása. „Istenről beszélni az embernek nem annyit tesz, mint színekről beszélni a vaknak" (J. Lebreton). Istent tehát nem hiába keressük. Tulajdonképpen nem is mi keressük, hanem ö keres minket. Ö hív, nyugtalanítja szívünket, amikor a végtelen szeretet vágyát kelti fel benne; ö adja a végső értelem, az Igazság után vágyódó szellem lendületét is. A legfontosabb az, hogy észrevegyük a hívást, hogy felkészüljünk a Vele való találkozásra. A tiszta szív és az igazságnak készségesen megnyíló értelem felfedezheti öt, aki ,,interior intimo meo, superior summo meo" (Ágoston). A katolikus tanítás tehát nem adja fel az értelem követelményét. Nemcsak arról van szó, hogy az értelmi, filozófiai istenkeresés-ismeret kikapcsolásával lehetetlen a párbeszéd az ateistákkal, hanem — amint annak idején Bultmann Barth-tal szemben hangoztatta — egy bizonyos Vorverständnis, előzetes ismeret, vagyis az ember és helyzete értelmezése nélkül, lehetetlen a hit megértése is, az Isten Szavára való reflexió. Maga Szent Tamás Summájában, az egy Istenről értekezve beszél, az Istenhez vezető „utakról". Vagyis teológiai összegezésében szól az értelmi istenismeretröl (amely persze feltételezi számos fogalom másutt kifejtett magyarázatát). Ezt nevezik ,,praeambula lidei"- nek: olyan, hittel kapcsolatos igazságok kifejtése, amelyeket az értelem is kimutathat (pl. Isten léte, a lélek szellemi volta stb.), jóllehet a kinyilatkoztatás új fénybe állítja ezeket az igazságokat. Tehát maguk nem a hit titkai a szó szoros értelmében (amelyeket csak a kinyilatkoztatásból ismerhetünk meg), hanem — legalábbis elvileg — az értelemmel megismerhetők, még ha gyakorlatilag az emberek nagy többségének szüksége is van (bűnös állapotuk miatt) kinyilatkoztatásra ezeknek az igazságoknak gyors és biztos felismeréséhez. Ez a katolikus egyház hivatalos tanítása (I. Vaticanum). Ugyanazt az Istent ismerjük fel a teremtésből az értelemmel, mint a kinyilatkoztatásból a hittel, de az előbbi inkább csak jelzésszerű; a kinyilatkoztatás fedi fel igazában a Misztériumot, Isten igazi nevét és arcát — 11
