Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: Találkozás és elfogadás
Jézus tehát egyrészt a népnek beszél, tanítványokat hív meg, rabbikkal vitatkozik, betegeket gyógyít, hogy kinyilvánítsa Isten irgalmát; másrészt emberekkel találkozik a legszemélyesebb módon. Ezekben a találkozásokban gyakran egyáltalán nem „tanít", olykor még Isten nevét sem ejti ki, mégis az isteni igazság és Jézus személye éppúgy kinyilvánul bennük, mint a nyilvános működésről szóló tudósításokban. Istennek ugyanaz a jelentősége mind az egyes ember, mind az egész emberiség számára; egy-egy személyes szavában éppúgy találkozni lehet vele, mint nyilvános igehirdetésében. Elfogadás Kosztolányi Dezső Édes Anna c. regényében két ember eképpen beszélget: „ön ugyebár, szereti az emberiséget?" — kérdezi a tanácsnok úr. Majd Moviszter doktor így válaszol: „— Nem szeretem, mert még sose láttam, mert nem ismerem. Az emberiség holt fogalom. És figyelje meg, tanácsnok úr, hogy minden szélhámos az emberiséget szereti. Aki önző, aki a testvérének se ad egy falat kenyeret, aki alattomos, annak az emberiség az ideálja. Embereket akasztanak és gyilkolnak, de szeretik az emberiséget. Bepiszkolják családi szentélyeiket, kirúgják feleségeiket, nem törődnek apjukkal, anyjukkal, gyermekeikkel, de szeretik az emberiséget. Nincs is ennél kényelmesebb valami. Végre semmire se kötelez. Soha senki se jön elém, aki úgy mutatkozik be, hogy én az emberiség vagyok. Az emberiség nem kér enni, ruhát se kér, hanem tisztes távolban marad, a háttérben, dicsfénnyel fennkölt homlokán. Csak Péter és Pál van. Emberek vannak. Nincs emberiség.” Jézus úgy szerette az emberiséget, hogy szerette a Pétereket és a Pálokat is. Életével és halálával bizonyságot tett: Isten vállalja az egész emberiséget, és személyválogatás nélkül vállalja az embereket is. Mégpedig nem általánosan, hanem egészen konkrétan. Elfogadja az embert ott, akkor és ahogyan van. Ott: mint Lévit a vámnál, mint Zakeust a fa tetején. Akkor: mint Nikodémust éjjel, mint a jobb latort péntek délután. Ahogyan: mint Pétert elgyávulva, mint Tamást kétkedve. Jézus nem ad parancsokat, amelyeknek előzetes megtartása nyitná meg az üdvösség útját, nem közöl igazságokat, amelyeknek ismerete megelőzné az Istennel való kapcsolatot, hanem közvetlenül, feltételek nélkül megváltoztatja az emberi egzisztencia létalapját. Nem eltárgyiasult eszméket közöl, hanem személyes létével ajándékozza meg az embert. — A következő példa talán megvilágítja, hogyan közli önmagát Jézus velünk, hogyan fogad el bennünket. Egy kisgyermek fél a sötétben. Nem segít neki, ha egy másik gyermek, aki ugyancsak remeg a félelemtől, tárgyilagosan közli vele, hogy félelme teljesen alaptalan, vagy tanácsokat ad neki: próbáljon meg hangosan énekelni. A félelem továbbra is megmarad. A félelem egy másik ember segítségével csak úgy győzhető le, ha az a másik ember a maga bátorságát közvetlenül közli, kinyilvánítja. Mondjuk úgy, hogy az édesapa karjaiba veszi a kisgyermeket és vele együtt bemegy a sötétbe. Csakis ezután válik elfogadhatóvá mindaz, ami előbb elhangzott a félelem alaptalanságáról, és válik alkalmazhatóvá mindaz, ami korábban a félelem legyőzésére vonatkozott. A Bibliából táplálkozó keresztény hit tehát abban keresi és találja az élet értelmét, hogy Isten elíogadja az embert, az ember pedig eltogadja az Istent. Csak ha megtapasztalja az ember, hogy Isten elfogadja őt egészen konkrétan — mint az édesapa a kisgyermeket a sötét szobában —, van meg az esélye arra, hogy a döntés élethelyzetében szabadon maga is elfogadja az Istent. És ha elfogadja, újabb lehetősége támad: hogy elfogadja embertársait. Mégpedig egészen konkrétan: ott, akkor és ahogyan vannak. Sőt nem várt módon az is osztályrésze lesz, hogy megszabadul önmagát felértékelő önzésétől vagy önmagát lebecsülő szorongásától. Ajándékba kapja, hogy önmagát is elfogadja. Mégpedig egészen konkrétan: ott, akkor és ahogyan van. Isten Jézusban találkozni kíván velünk. A találkozásban önmagát közölve elfogad bennünket. De most rajtunk van a sor, hogy az elfogadás vagy az elutasítás válaszútja előtt mi is elfogadjuk öt, azután embertársunkat, majd önmagunkat. Jegyzet: Bohne—Gerdes, Unterrichtswerk zum Neuen Testament (Verlag „Die Spur" Berlin und Schleswig-Holstein, 1973. ed. 3.) „Begegnung mit Christus” fejezetét nagyrészt felhasználtam. 4
