Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: Találkozás és elfogadás
segítséget. Ekkor nem marad más választásunk, mint hogy felelősséggel kutassuk: mik azok az okok, amelyek korlátozzák vagy egyenest megszüntetik szabadságunkat. De még ha ismernénk is az összes okokat, akkor sem számíthatnánk ki egy-egy találkozás „végkifejletét". Nem minden találkozásnak van egyforma súlya. A többször ismétlődő találkozások egésze alakot, irányt, tartalmat ad életünknek anélkül, hogy mindig meg tudnánk mondani: közülük ennek vagy annak milyen jelentősége volt számunkra. Az ezer és ezer találkozás között azután akadhat egy, amely fontos, sőt döntő lesz életünk számára — akár javunkra vagy kárunkra szolgál. Ennek nem kell mindig megrázó élménynek lennie. Egy gyenge órának a kísértése, vagy egy alkalmas időben kimondott jó szó helyes vagy végzetes irányt szabhat életünk folyásának. Ha egy találkozás a teljesebb életre segít, akkor az olyan, mint az életadás. Szent Pál Timoteust „igaz fiának” nevezi a hitben (lTim 1,2). Amikor ugyanis Szent Pál Timoteussal találkozott, akkor felébresztette benne a Krisztusba vetett hitet, s azzal az élettel ajándékozta meg, amely leginkább megérdemli az élet nevet. Ugyanakkor egyetlen találkozás elvetheti bennünk a halál magját. Bizonyára erre gondol a bűnbeesés elbeszélője, amikor arról tudósit, hogy a kisértés kígyó alakjában „találkozik" az emberrel, aki botlása következtében bűnössé válik, és megzavarja a teremtés szerint való istenfiúságát. Jézusban Isten és ember találkozik Jézus életének története, amint már említettük, Jézus és népe találkozásának története. Benne és általa Isten találkozik az emberiséggel. — Azt várnánk: amikor Isten a Názáreti Jézusban találkozik az emberrel, akkor emberfelettinek mutatkozik be. Egy ideig talán Jézus is azt remélte, hogy Isten szent Lelke hatalmas tűzként magával ragadja az emberiséget: „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön: mennyire szeretném, ha már föllobbanna!" (Lk 12,49). Isten azonban „saját képmására alkotta" (Tér 1,27) az embert, vagyis választási szabadságot adott neki. És a személynek ebbe a legbelsőbb körébe még akkor sem avatkozik be, ha az emberrel magát megismertetve, magát kinyilatkoztatva találkozik. Jézus tehát döntés elé állít mindnyájunkat. Bűneinktől megszabadító üdvözítőnk, ha megnyílunk előtte, ugyanakkor kárhozatra ítélő Bíránk, ha bezárulunk előtte. Ha Jézussal szemtől szembe kerülünk, akkor szükségszerűen az elfogadás vagy az elutasítás válaszújához érkezünk. Még a tömeg sem térhetett ki a döntés kockázata elől, és nem menekülhetett a kényelmes névtelenségbe, hanem színvallásra kényszerült: vagy „hozsannázód” vagy „feszítsd meg"-et kiáltott. Van valami nyugtalanító abban, hogy az embernek ott is döntenie kell, ahol az Isten igazságban kinyilatkoztatja magát neki. Hajiunk rá, hogy ezt az alaphelyzetet az isteni kinyilatkoztatás fogyatékosságának tartsuk. Valójában azonban az ellenkezőjéről van szó. Titokban gyakran kívánjuk: Isten bárcsak ellentmondást nem tűrő módon igazolná igazságát. Ez viszont azt jelentené: szeretnénk, ha kényszerítve volnánk az isteni igazság elfogadására. Éppen azokat a bizonyítékokat igényeljük, amelyek megszüntetik a döntést. A döntés megszűntével viszont az ember embersége veszne el. Isten elfogadása mit sem ér, ha kényszerből származik. Istent szabadon kell elfogadni. Ezért az isteni kinyilatkoztatás beteljesedése: Isten Jézusban magára vállalta az emberséget. A próféták esetében erről nem beszélhetünk. A próféta meghatározott isteni küldetést kap (legtöbbször rendkívüli módon), amelynek tartalmáért és sikeréért nem ő kezeskedik. „Szólj hozzájuk és mondd meg nekik: Ezt mondja az Űr . . . akár meghallgatják, akár nem hallgatják" — hangzik az utasítás Ezekiel prófétának (2,5.7; 3,11). A próféta felemeli a kezét, kinyújtja az ujját és Istenre mutat. És a hallgató csak a meghirdetett szóban találkozik az Istennel. Jézus azonban nem így szól: „Ezt mondja az Ür", hanem „Én pedig mondom nektek". Nem azt kívánja: „Kövessétek az Istent", hanem „Kövessetek engem", Nem azt hirdeti: „Isten majd megbocsátja bűneidet", hanem: „Én sem ítéllek el" (Jn 8,11). Nemcsak hivatalos üzenetet tolmácsol, hanem odafordul az egyes emberhez, személyesen beszél vele, részt vesz életében; megszólít, gyógyít, megbocsát. Jézus emberibben találkozik az emberrel, mint a próféták, de nagyobb az igénye: nem mint követ munkálkodik megszabott feladattal, hanem mint akinek teljhatalma van. Jóllehet küldetése van, de mégis saját belátása szerint cselekszik. — Ezt a népsokaság is megérezte. Mélyen megilletődtek igehirdetésétől („ámulatba estek"), mert úgy beszélt, „mint akinek hatalma van". De éppen azt a kérdést, hogy a látszat megfelel-e az igazságnak, hogy itt egy ember valóban Isten Leikével és nem a maga tekintélyével beszél és cselekszik, már nem lehet pusztán bizonyítékokkal eldönteni. Ezen a ponton mindenkinek döntenie kell. 3
