Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)

1984 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Csanád Béla: Plébániák 2000-ben

sül meg. S ez az „emberi rész" éppúgy hozzátartozik az egyház lényegéhez, mint az „isteni rész”: a szentség és a kegyelem. Ha nem így volna, nem lenne szükség zsinatokra és rendelkezésekre, pasztorális munkára sem, sőt magára az egyházra sem. Semmi és senki közvetítőre, Jézus Krisztus emberségére sem volna szükségünk, ha Isten közvetlenül akarta volna intézni velünk a hit és üdvösség ügyét De nem így történt. S az egyházban működő „emberi rész" éppúgy alá van vetve a szociológia és lélektan törvényeinek, mint maga az ember.

Visszapillantás a plébániák mai helyzetére

Ha plébániákról beszélünk, mindenekelőtt fogalomtisztázással kell kezdenünk vizsgálódásainkat.

Plébánián semmiképpen sem azt az épületet értjük, amelyben a plébános vagy a lelki- pásztor lakik. Jogilag és közigazgatásilag nézve: a plébánia az egyház legkisebb, önálló joghatósággal rendelkező része, mely az egyházi hierarchia vezetése alatt áll. Eszerint a plébánia-közösség (egyházközség) teljes jogú vezetője mindig csak a papság valamelyik fokozatának felszentelt részese (mai presbiter „rangban”) lehetett

A szakramentólis teológia szemlélete szerint a plébánia az ugyanegy keresztkútból (egy szülőanyótól, „mater ecclesia”-tól) életet nyert hívők üdvösségre törekvő, kegyelmi közössége, Jézus Krisztust, az „élet forrását” jeleníti meg minden keresztkút, s akik köréje gyülekeznek, hogy benne részesedjenek és életüket szerinte alakítsák, azok mind egy szeretetkö- zösségbe tartoznak. Ez a „szentek közössége" (Szent Pál) a földön szükségszerűen mindig territoriális (helyhez kötött, mégpedig a keresztkút helyéhez) közösség volt. Az első, egyháztörténelmi jelentőségű kísérlet a plébániák territoriális határainak az áttörésére 1944 és 1946 között indult meg Franciaországban, a Suhard bíboros és Henri Godin abbé nevéhez fűződő „Mission de Paris", majd a „Mission de France" megalakításával, végül az ún. munkáspapi mozgalom megerősödésével Mindhárom esemény meglehetősen nagy vihart támasztott francia pasztorációs körökben, és szinte minden egyházmegyében jurisdikciós problémákat okozott (kettős iurisdictio stb.), amíg aztán római rendelkezések segítségével nem rendeződött a1 jogilag visszás helyzet. Ez a francia áttörési kísérlet, ha az eredeti elgondolás szerint nem i.s vált valóra, jelentősen hozzájárult a plébániák és a plébániai pasz- toráció belső struktúráinak átalakulásához, mely napjainkban is tovább zajlik. A második

— számunkra is igen fontos - törekvés a plébániák territoriális „merevségének” a feloldására vagy legalábbis rugalmasabbá tételére alig néhány éve kezdődött el a súlyos paphiánnyal küzdő rész-egyházakban. A II. Vatikáni Zsinat után az egyházban fellépő, egyre növekvő paphiány a hetvenes években mindenütt egybe esett a társadalmi mikrostruktúrák és emberi kapcsolatformák rohamos változásaival, s az ún, bázisközösségek elterjedésével. Ugyanakkor a plébániák területe — az üresen maradt plébániák összevonásával vagy „ol- dallagos ellátásával" — rendkívüli módon megnövekedett, s az egyedül álló plébános számára szinte lehetetlenné vált a hívők teljes lelkipásztori ellátása. Ez a helyzet — különösen Dél-Amerikában és a fejlődő országokban, ahol a népesedési arányok robbanásszerűen fejlődtek — súlyos feszültségekhez, sőt törésekhez vezetett, amelyek mind arra mutattak, hogy az egyház a régi modell szerint nem tudja ellátni lelkipásztori hivatását, sem befelé, a híveket illetően, sem kifelé a világ „szentségi" szolgálatában. Különösen szélesre nőtt a szakadék az egyház pasztorális teljesítőképessége (intézményei) és a hivő közösségek jogos igényei,, legitim elvárásai között.

Természetesen ezek a szakadékok nem elvont síkon, íróasztal mellett ülő teológusok agyában születtek meg, hanem a vallásosság, az egyházi élet konkrét nehézségeiben, majd az elvüllástalanodás, sőt az elembertelenedés erősödésében Arról nem. is szólva, hogy ilyen helyzetekben a lelkipásztor nélküli területeken megjelentek a gombamódra szaporodó, név szerint ismert, vagy névtelen szekták, nemegyszer a maguk egyház- és társadalom ellenes tanaikkal és feleségeikkel,

Ebben a nehéz helyzetben, a pásztor nélkül maradt „senki földjén" maga a nép vette át

— amennyire ez lehetséges - saját maga vallási ellátását, érré alkalmas világiak és a spontán kialakult kisközösségek vezetésével. A harmadik világ egyházi bázisközösségei munkájuk kezdetén nem rendelkeztek hivatalos egyházi jóváhagyással, sőt több helyen némi gyanúval nézték tevékenységüket. Hamarosan azonban megnyerték nemcsak a hívek, hanem a papság és a helyi hierarchia rokonszenvét, s röviddel utána munkájuk hivatalos egyházi jóváhagyását. Amikor pedig megjelent VI, Pál pápa „Evangelii nuntiandi” kezdetű apostoli buzdítása, illetve ezt előkészítendő összeült a harmadik Püspöki Szinódus, világ- viszonylatban is ajánlást kapott a plébániai struktúrák ilyen vagy hasonló átalakítása. S hogy nem eredmény nélkül, arra bizonyíték Fülöp-szigetek és Brazília egyházainak példája.

9