Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Cselényi István Gábor: Családi kör kialakítása az egyházközségben
— A hagyományos családpasztoráció a pap oldaláról közelített a kérdéshez: ki kell szolgáltatnia a szentségeket, kézbe kell vennie a gyerekeket, néha talán meg kell látogatnia a „jobb" családokat. Üjabban sok lelkipásztor eljutott a házasoknak tartott tanácsadás valamilyen formájáig. — Az élet azonban más, új utat kezdett törni. A 60-as, 70-es években szerte a világon családcsoportok kezdtek kialakulni: vallásos családok rendszeresen összejártak, megvitattak vallási, erkölcsi kérdéseket. A teljesen spontán módon megindult kezdeményezés okát sokan abban látják, hogy a társadalmak belső szerkezetében változás következett be: a nagycsaládok felbomlottak, az ún. „magcsalád" tagjai (szülők— gyermekek) izolálódtak, különösen a modern lakótelepeken. Szükségét érezték ezért, hogy kapcsolatot teremtsenek hasonló gondolkodású házaspárokkal; igy jutottak el — rendszerint templomi ismeretség révén — más vallásos családokig.1 Az új jelenségre végre a lelkipásztorkodás is felfigyelt. Ma már szervezetten, egyházközségi keretekben is egyre nagyobb hangsúlyt kap a családpasztorációnak ez az új útja, a családi körök kialakítása, amely nemcsak passzív befogadást feltételez a hívek részéről, hanem az egyház életébe való aktív bekapcsolódást teszi lehetővé, ami megfelel a zsinat által körvonalazott egyházképnek is. — Néhány további szempont is indokolja a családi kör létrehozásának szükségességét. A hit nem csupán dogmatikai tételek elfogadását jelenti, hanem személyes döntést is, amelyet segít a többi hivő tanúságtétele. Ezt az „együttes megerősítést” kitűnően szolgálják a hasonló állapotban levőkkel folytatott beszélgetések. A csoport jelentőségét a lélektan is felfedezte. Olyan erők válnak benne hatékonnyá, melyek egyébként rejtve maradnának, s igy szinte gyógyító erővel hatnak.2 — A családcsoport egyszerre tesz eleget a kapcsolatteremtés utáni vágynak és annak az igénynek, hogy a házaspár meg tudja őrizni különállását is. Ugyanígy feloldja azt a kettősséget, hogy bár ismeretszerzést is lehetővé tesz, de az nem marad elvont igazság; a tömegoktatásban az elmondottak rendszerint a „levegőben lógnak". A félig-meddig szabadon hömpölygő beszélgetés, vita lehetővé teszi, hogy a résztvevők egyéni problémáikra is választ kapjanak. Az összejövetelek alkalmat adnak arra is, hogy a kör tagjai udvariasságot, kulturált viselkedést sajátítsanak el, tanuljanak egymástól, egymás életviteléből.3 Ezeken a jegyeken túl, amelyek végül is minden kiscsoportra érvényesek lehetnek, a családcsoportok igényét húzza alá az is, hogy a — főleg fiatalabb — házasok rendszerint tanácstalanok nevelési kérdésekben. Ha jól belegondolunk, semmilyen intézmény sem nevel kifejezetten a családi életre vagy a szülő nevelői hivatására. Az ifjú szülök ugyanakkor még valóban fogékonyak, nincsenek becsontosodott elveik, szívesen fogadják el szakemberek és más, hasonló problémákkal küzdő, de esetleg már tapasztaltabb szülők tanácsát, meglátását. A kívánatos természetesen az lenne, ha mindkét szülő, nemcsak az anya járna el a családi kör megbeszéléseire; rendszerint ugyanis a férfinál mutatkoznak nagyobb hiányosságok a nevelés készségében s a család otthoni munkájának segítésében. A szervezés kérdései A családcsoport előmunkálatait a hitoktatás és a jegyesoktatás jelenti. Előbbi kapcsán — akár iskolai, akár templomi oktatásról, akár első áldozói, akár bérmálási kurzusról van szó — el tudunk jutni a szülőkig, lehetőségünk van szülői értekezletek megtartására; az utóbbi — és esetleg jegyeseknek tartott szeminárium — révén pedig kapcsolatot teremtünk a holnap házasaival, szülőivel. — A családi kör kialakításában fontos szerepe van a vasárnapi szentmiséknek is. Itt jegyezzük meg: ha vannak is szempontok, amelyek a felnőtt- és diákmise különválasztását javallják, érvek szólnak amellett is, hogy — legalább időnként — legyenek olyan szentmisék is, amelyek a családokhoz mint olyanokhoz szólnak, s melyek a család egységét erősíthetik. A háttérben mindig ott kell állnia az egész egyházközségnek. Mint Bernhard Liss írja, az egyházközség csak akkor igazán jó, ha azt a benyomást kelti: itt egyetlen hivő család sincs magára hagyva, itt mindenki otthonra talál, mindenki számára van segítség.4 Különösen fontos lenne, hogy a képviselőtestületben legyen a családi kérdéseknek felelőse — legyen az orvos, pedagógus, sokgyermekes családanya —, aki szívén viseli a családok, így a családi kör ügyét is. Ha már vannak spontán összejövetelek, ezeket jó szervezetté kell tenni, az egyházközség életébe ágyazni, hogy el tudják kerülni a klikk-képződés és az idő előtti széthullás veszélyét. Ha már több csoport létezik, sokat segít az ezek közötti tapasztalatcsere, a szempontok kölcsönös kiértékelése. Vigyáznunk kell azonban arra, nehogy agyonszervezzük azt, ami amúgy is elevenen növekszik, fejlődik. Ami a családi körök találkozási tormáit illeti, sok helyütt hetente, kéthetente, másutt havonta jönnek össze. Legalkalmasabbnak látszik a 3—7 házaspárból álló csoport. Van, ahol mindig más-más házaspárnál, van, ahol a plébánián jönnek össze; előbbi esetben mindig 52
