Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Rahner, Karl - Endreffy Zoltán (ford.): A teológia napjainkban
dítva: a teológia tisztázott jó néhány problémát, amely korábban vitára adott okot a természettudósokkal Míg hatvan évvel ezelőtt cenzúrázták az egyik rendtársamat, mert azt állította, hogy az emberiségnek 30 ezer évesnek kell lennie, ma a hivatalos egyház és a teológusok szemrebbenés nélkül tudomásul veszik, hogy az emberiség 2 millió éve létezik; igaz ugyan, hogy a teológusok igazán még nem dolgozták fel az ezzel összefüggő problémákat, ahogy kiderült például a zsinatnak a kinyilatkoztatással foglalkozó dekrétumából. Ma a teológia már feladja a monogenizmust, noha XII. Pius pápa még tiltotta ezt. Ma már nem okoz nehézséget a Teremtés könyvében található mitológiai színezetű beszámoló a világ, a biológiai fajok és az ember keletkezéséről. Ilyen és hasonló kérdésekben tehát már béke van a természettudományok és a teológia között. Ezzel azonban még nem mondhatjuk, hogy igazi és eleven szintézis jött volna létre — mégpedig oly mértékben, amennyire csak lehetséges és kívánatos — a természettudományok világ- és emberképe valamint a teológia világ- és emberfelfogása között, A teológia és a természettudomány semmiképpen sem olvadhat valamilyen homogén világnézetté össze. Már csak azért sem, mert a természettudomány, legalábbis ma még, módszertanilag és tartalmilag egyaránt kiküszöböl a maga területéről minden olyan kérdést, amely közelebbi kapcsolatba hozhatná a teológiával, főképp pedig azért nem, mert a két területen lényegileg különböznek egymástól a megismerés forrásai, valamint az ismeretek megragadásának egzisztenciális módjai. Ennek ellenére kialakítható lenne valamilyen igazibb és elevenebb kapcsolat a teológia és a természettudományok, illetve a szaktudományos antropológia között, ami javára válnék az embernek, és szellemileg tehermentesítené a hivőt. Vajon mi, teológusok valóban képesek vagyunk már arra, hogy összeegyeztessük hagyományos lényegfogalmunkat az állati fajok változásával, amiről a fejlődéselmélet beszél? Vajon nem kellene többet foglalkoznunk a természettudománnyal, amikor az antropológiában oly elfogulatlanul beszélünk természeti törvényről és változatlan természetjogról? Hogyan lehet az ember-jézusnak az egész teremtmény! valóság feletti egyetemes királyságát összeegyeztetni azzal a tudásunkkal, hogy a kozmosz terjedelme fényévek milliárdjait teszi ki? Vajon a fejlődéselmélet és a világmindenség nagysága következtében nem kell-e azzal számolnunk, hogy a mi Földünkön kívül is vannak szellemi élőlények, és a mienktől különböző üdvtörténelmek, amelyek Jézus Krisztustól függetlenül alakulnak? Vajon valóban beleilleszthető-e egy modern antropológiába elfogulatlanul és becsületesen az az anyagi test és a szellemi lélek közti megkülönböztetés, ami nekünk egészen természetes? Vajon Freud felfedezéseit valóban beleillesztettük már a keresztény antropológiába és erkölcsteológióba? És túl mindezeken a részletkérdéseken: vajon elgondolhatunk-e természetesebb együttélést a keresztény hit, a keresztény teológia valamint a mai természettudomány racionális és technikai gondolkodásmódja között? A mai teológia itt olyan feladatok előtt áll, amelyeket nem szabad elvégezetlenül hagynia csupán azért, mert a szekularizálton működő mai természettudományok e kérdéseket már egyáltalán nem szegezik neki. A mai teológia bízvást lehet az ember egzisztenciális szempontból döntő kérdéseire összpontosító teológia, mint ahogy ilyen volt a XIX század második felétől századunk közepéig is. Ez a követelmény nem mond ellent annak, amit a mai teológia és a természettudományok viszonyáról az imént mondtunk. A természettudomány ugyanis olyan kérdéseket tesz fel a mai hívőnek, amelyek súlyosan veszélyeztetik hitét, ha nem oldjuk meg helyesen ezeket. De a teológiának a mai szellemtudományokhoz hasonló tudománnyá alakítása számtalan teológiai szaktudományra bontotta fel — hogy ne mondjuk — forgácsolta szét a teológiát, és ez mindenekelőtt a fiatal teológushallgatók számára jelenteit veszélyt, azt, hogy a teológiában a hangsúlyozottan tudományos részletkérdések és törekvések miatt többé már nem látja elég érthetően teológiájának és hitének igazi középpontját. Hány és hány szaktudomány szerepel ma az egyetemi teológiaoktatásban! Szinte fel sem tudom sorolni. Itt van az előázsiai régészet és történettudomány, a bibliai nyelvek renkívül kiterjedt és differenciálódott filológiája, az Ó- és Újszövetség fölöttébb bonyolult módszerekkel dolgozó exegézise, az egyháztörténelem összes segédtudományával együtt, az erkölcsteológia, amelynek az antropológiai segédtudományok egész garmadáját kell felhasználnia, itt van a liturgia teológiája és a terjedelmes liturgiatörténet, a pasztorális teológia, amely maga is újabb szakágakra tagolódik, a vallási néprajz és így tovább. Készséggel elismerem, hogy e tudományok mindegyikének megvan a maga viszonylagos jogosultsága és jelentősége a teológia egészére nézve. De ma, amikor a kereszténységet világméretű ateizmus fenyegeti, és még ennél is nagyobb veszélyt jelent rá az összes igazán metafizikai és vallási kérdés iránti, legalábbis látszólag legyőzhetetlen értetlenség; ma tehát a teológiának egész szenvedélyesen a saját középpontjára kell összpontosítania. A teológiának - legfontosabb és legalapvetőbb témáiban — a hitről kell számot adnia a világ előtt, a világ ateizmusa és értetlensége előtt, mégpedig úgy, hogy szoros egységgé Ő
